Sok éves barátság, vagy mégsem?

11 éve voltunk barátnők. Olyanok, akik jóban-rosszban együtt vannak. Én sosem éltem jó anyagi körülmények közt, nekem a kapcsolataim sorra mentek tönkre. Valahogy a szerencse elkerült. Mint két jó barátnő megbeszéltük nagyon régen, ha gyermekünk születik, egymást választjuk keresztszülőnek. Ő megismerkedett egy fiúval, megtartották az esküvőt. Körülbelül 35-en voltunk a vacsorán. Hamarosan kisfiuk született. Meghívtak a keresztelőre. A keresztszülő nem én lettem, de elfogadtam, mert ha nekik így jó, akkor nem fogok megsértődni, bár jól esett volna ha legalább odaáll elém, s azt mondja ne haragudj, de máshogy döntöttünk. Ekkor ők már külföldön éltek. Neki van az előző házasságából egy nagyobb fia. A nagyfiúnak eljött az esőáldozás ideje. A barátnőm elmondta, mekkora ünnep ez kint, mennyire macerás mert közel 50 főre kell neki az éttermet intézni. Valahogy nem lettem meghívva, még csak a templomba sem. Havonta-kéthavonta kimentem hozzájuk. Ezen kívül közösségi oldalon tartottuk a kapcsolatot. Nagy többségében én írtam először neki, ritka volt amikor ő kezdeményezte a chatelést. Mikor ezt megemlítettem, azt mondta neki nem sok ideje van a két gyerek miatt.

1,5 éve megismertem valakit, szerelem első látásra, s 1-év után úgy döntöttünk, összeházasodunk, hiszen a baba dolgot elindítottuk már. Sajnos lombikosok voltunk. Nem akartunk nagy esküvőt, legszívesebben 2 tanúval mentünk volna. Így a legszűkebb esküvőt szerveztük meg, a lehető leggyorsabban. Szertartáson kb 30-35 fő volt. A vacsorán tanúkkal és a szülőkkel 12 fő. 6 hét múlva már a templomban álltunk, tele izgalmakkal. Mindenki örült nekünk csak két ember volt furcsa. A barátnőm és a férje. Már amikor az esküvőt szerveztük fura volt és sértődött. Hogy ők nem lehetnek ott a vacsorán. Azt is felajánlotta, hogy kifizeti a részüket, csak hadd jöjjenek el. Megalázónak éreztem, hisz nem a pénz miatt nem voltak meghívva. Ez engem nagyon bántott. Mert nekem nem a vacsora volt a fontos. Nem is akartunk vacsorát. Hanem a szertartás és a boldogságom, hogy végre nekem is lesz családom.

Esküvő után, amikor találkoztunk, próbáltam neki elmagyarázni ezt. Nem sikerült, úgy érzem. Közölte, hogy a férje azt mondta, ezek után nem szeretne többet náluk meglátni. És van egy másik barátnője, aki teljesen le volt döbbenve, hogy milyen dolog, hogy nem hívtam meg őket a vacsira, mert szerintük, ha a családnak nem is, de nekik ott lett volna a helyük.

Hazáig sírtam. Nagyon fájt és azt éreztem, a barátnőmnek az esküvőm napján velem kellett volna örülni, hogy végre boldog vagyok, és nem pedig azon puffogni, hogy nem lehettek ott a vacsorán.

Örülnie kellett vona, hogy lehet lassan szülők leszünk mi is, ők pedig keresztszülők, hiszen megbeszéltük anno, és én tartom is magam ehhez. És úgy éreztem, elárult, mert a dolgaimat, amiket rábíztam kibeszélte ennek a másik lánynak. Pedig még sok családtagom sem tudta, hogy lombikozunk. Hazaértem. Hívtam őket vacsorázni, ha legközelebb hazajönnek. Gondoltam, csak meg tudjuk beszélni. Lemondták betegség miatt, hogy nem tudnak jönni. Mégis hazaugrottak a szüleihez, de csak pár órára. Ha csak azt mondja, hogy hazafelé ideugranak fussak le egy puszira, repültem volna. De felénk el sem jöttek. Eljött az apukája névnapja. Írni akartam neki, de jött a döbbenet. Az apukája kitörölt az ismerősei közül. Vettem a bátorságot, és írtam barátnőmnek. Leírtam mindent, amit érzek. Hogy nekem is lett volna min megsértődni, mind a keresztelőn, mint az elsőáldozáson. De nem tettem, mert fontosnak tartottam a döntéseiket, és elfogadtam. Hiszen az ő életükről ők döntenek. És hogy elvártam, hogy velem örüljön, hogy azt nézze az esküvőmön, nekem mi a jó, én mit akarok, hisz én is elfogadtam a döntéseit szó nélkül. Innentől sem válasz, se telefon, hónapokig nem beszéltünk.

Most így 3 hónap után beszéltünk újra. Szerinte én több éves barátságot tettem tönkre, mert neki szarul esett, hogy nem lehetett ott a vacsorán. Mert neki ott lett volna a helye. Szerinte amióta a férjemet megismertem, zárkózott lettem, és a férjem sem nyitott feléjük. A férjem tényleg nehezen nyit, de sosem húzott el. Nem tiltotta, hogy menjek hozzájuk. S lehet az utóbbi időben nem mondtam el neki mindent, de talán azért, mert amikor szinte csak én kezdeményeztem egy beszélgetést, nem éreztem, hogy kíváncsi rám. Túl vagyok egy nagy műtéten, egy sikertelen lombikon. És rettentően fáj, mert azt érzem, hogy a saját barátnőm nem velem örült, nem a boldogságom volt a fontos neki, hanem egy nyamvadt vacsora.

Sokszor teszem fel a kérdést, ezen múlott egy barátság? Isten bocsássa meg, hogy az én életemről én döntöttem, s úgy cselekedtem, ahogy nekem jó, nem pedig ahogy másnak. S hogy a lombikot, és az egészségemet fontosabbank tartottam mindennél. Talán nem is volt igazi barátnő? Talán jobb is így, hogy ez kiderült? Szerencsére a többi vendég az esküvőmön tudott örülni. S amikor megkérdeztük a rokonokat, hogy nem gond-e, ha mi nem csinálunk nagy vacsorát... mert most más dolgok a fontosak, ezt mondták: Nem... semmi baj, örülünk, hogy boldogok vagytok, és hogy részese lehettünk ennek a gyönyörű szertartásnak, és a boldogságotoknak, mégha csak fél órát is. :) Hisz ez a lényeg. Ezt vártam volna el e barátnőmtől is.