Pótemberek

Ez egy különleges képesség, hogy ápoljuk a körülöttünk lévők lelki állapotát, vagy legalábbis karban tartsuk. Ostobaságnak hangzik szerintem is, de érdemes szót ejteni róla.

"Mi vagyunk a pótemberek." Mondja ki Kirsten Dunst a filmben és kifejti miért is.

A pótemberek szeretnek egyedül lenni, de nem magukba burkolódzott temetőbogarak. Szeretnek sokat beszélni, témázgatni akár hülyeségekről is, de kiváló hallgatóságok is egyben. Mindig ott vannak támasznak, segítenek neked, elmondják a véleményüket, mert a pótember nem barát csak veled van.

Ezeket a tulajdonságokat hordozom én is magamban. Az iskolában mindig lógok valakivel, és csak fecsegek. Gyakran észre sem veszem mennyi mindent összehordok. Sok marhaság és csak gurulnak le a nyelvemről, mint a gumicukor. Meggyőzötten bólogatok, ha valaki, aki a barátjának tekint, de részemről csak időtöltés és bizonygatja az igazát. Minek összeveszni valakivel, azért mert nem egyezik a véleményünk.

Volt már, hogy szembehelyezkedtem egy igaz baráttal és utána három hónapig nem beszéltünk. Szörnyű időszak. Így hát igazat adok, még ha belülről ordítani tudnék is.

Most tudatosult bennem, hogy mit is művelek. Talán elszúrom vele a boldog diákidőket, de így legalább nem maradok ki semmiből. Ugyanúgy ott vagyok a délutáni kávéház kommandóban és véleményezem a kiválasztott ruhadarabot a plázában, kibeszélek másokat, csak közben az jár a fejemben, hogy most otthon ülhetnék, és magamban jól ellehetnék.

Megyünk a folyosón végig egy lánnyal vagy sráccal, és semmitmondó dolgokról beszélünk. „Utálom a matekot, nem tanultam németre, hétvégén mennyire fájt a fejem” És miközben ezeket kimondom, végignézek a sok emberen és elképzelem, hogy mit nem tettem velük, amit mások igen.

Ez a pótemberség dolog igazából a hétvége közeledtével látszik érthetővé válni. Ugyanis nem hívják az embert buliba, és ami még bántóbb, nem hívnak a közös MSN beszélgetésbe, pedig azt hitted a barátjuknak tartanak. (Érezd magad szánalmasnak)

Mi lehet az oka? Lehet, hogy nem csak én látok mást, mint amit mondok, hanem ők is. Nem tudom. Még kevesebb, mint két év aztán vége. Új életet kezdhetek. Elmehetek messzire, akár ahol senki nem ismer és lehetek egy igaz jó barát vagy valami még jobb. Nem kell ilyeneket elmélkedni éjszaka háromnegyed 12 kor.

Nyilván nem vagyok egy olyan ember, akivel mindenki barátkozni akar, vagy ha klubot csinálnék, akkor senki sem akarna klubtag lenni. Lehet, észre sem vesznek, csak amikor nincs kedvük egyedül büfébe menni. Ha visszagondolok senki nincs, aki egy váratlan pillanatban rámtelefonál, hogy nincs-e kedvem kiruccanni, moziba menni vagy csak sétálni egyet, mert szép idő van.

Pedig van ilyen. Hallom, miközben pótemberkedem. Ahogy azt is, hogy hogyan vágta át egy volt legjobb barát a fejüket. Ilyen sem történik egy hozzám hasonlóval.

Pótoljuk a barátot, amíg ő elmegy wc-re, vagy a legjobb barátnőt, aki megmondja, hogy valami a fogad közé szorult. Vagy a stréber tanulót, aki épp beteg és valakiről le kéne másolni a házit. De ha minden tökéletes lenne a közvetlen környezetben, akkor az ilyen embereket már a lúzerek táborába sorolnák. Persze vannak sokkal elveszettebbek is, akiknek csak pár lépcsőfok lenne pótemberségig emelkedni, de önsajnálatba merülnek és a végén depressziósak lesznek. A tízéves osztálytalálkozón meg meglepve hallod, hogy fölvágta az ereit egy kanállal.

Ez eléggé rám vonatkozónak tűnhet, de én csak próbáltam példát állítani erre a különös jelenségre. Ha nem tetszik, kommentáld. Ha tetszik, annál inkább.