Miracle baby - egy gyermek csodája

Aznap a kórházban volt dolgom, éppen indultam hazafelé, amikor megláttam az apukát. Gondterhelt arcáról sütött az aggodalom: Baj van! Baj van! Mekóniumos a magzatvíz, nincs szívhang, sürgősségi császármetszés, Agpar-érték: 1, életveszély... Kislány... Aznap délután a nappalijukban ültem néhány jó baráttal, kérdeztem magamtól, hogyan, miért...? Hiszen semmi előjel nem volt, minden rendben ment, aztán meg minden olyan hirtelen történt és gyorsan. Csak kattogott a fejemben kérdés: „Miért engedte ezt Isten? Miért éppen velük? Hiszen ő 'A lelkipásztor'...” Megérkezett az apuka, fáradt volt, elcsigázott. A kicsi állapota válságos, életveszélyben van, ha életben marad mégis, nagy az esélye, hogy sérült lesz. A szülei a Felicia nevet adták neki – azt jelenti, boldog. Mert boldog lesz, bármi történjék is, hiszen ismerni fogja Istent.

Megkezdődött az imaharc. Az apuka, aki amerikai misszionárius, blogot ír, amit világszerte olvasnak ismerősök, tengeren innen és túl. Égtek a telefonok, izzott a facebook. A hír bejárta az egész világot. Megmozdult Eger, Nyíregyháza, Debrecen, Budapest, Szeged, Ukrajna, Colorado, Kalifornia, Horvátország, Nagy-Britannia, Finnország... Azon a hétvégén éppen keresztyén női konferencia volt, az a közösség is imádkozott értük, ezt online lehetett követni, tehát valójában fogalmunk sincs, mennyien imádkoztak ezért az egy kis életért. Úgy képzelem el, mint egy hosszú láncot, aminek a szemei egy-egy imádkozó kéz, és ez a lánc behálózta az egész világot, mert minden láncszem hozzátett egy újabb láncszemet (ahogy a blog hozzászólásaiból és a facebook-üzenetekből lehetett látni).

Aggasztó volt a helyzet, a lelkipásztorunk mégis méltó volt arra, hogy példakép legyen. Soha nem kérdőjelezte meg Isten kontrollját a dolgok felett, soha nem kérdezte, hogy „miért tette ezt Isten”, sőt, egyik alkalommal a gyülekezet előtt arról beszélt, hogy ő teljes mértékben Isten kezébe adja az irányítást és elfogad tőle bármit. Ott állt előttünk egy keresztény apa, akinek a gyermeke haldokolt, akinek nem jósoltak boldog jövőt, és ő mindent Istenre bízott, akkor is, ha ez akár azt is jelentette, hogy elveszíti.

Ott állt előttünk egy lelkipásztor, aki Isten szolgája volt és ezt be is bizonyította.

Teltek a napok, reménykedtünk, kértük Istent, hogy tegyen csodát. Hittük, tudtuk, hogy meg fog történni a csoda... Nem történhet másképp!

A kórházban az összes kisbaba közül az újszülött intenzív osztályon ő volt a legrosszabb állapotban, az orvosok nem gondolták, hogy egyáltalán túl fogja élni. 3-4 nap múlva azonban enyhe javulásnak lehettek tanúi, egy hét múlva levették a lélegeztetőgépről, két hét múlva pedig hazamehetett. Az orvosok egytől egyig azt mondták: csoda! Mi TUDTUK, hogy csoda.

A következő fél év nehéz volt, naponta 6-szor 30 percig tornáztatni kellett a gyereket, a szülők megfeszítetten küzdöttek a feladattal. Havonta mentek ellenőrzésekre, hónapról hónapra bizakodóbb és elégedettebb volt a kezelőorvos. A szellemi károsulást teljesen kizárták, a testi károsulást pedig sikerült megelőzni a gyógytornával, hat hónaposan teljesen egészségesnek nyilvánította a neurológus. Felicia most 2 éves múlt. Gyönyörű, okos, mozgékony – tökéletes. A szülők úgy mondják, Miracle baby – csodababa.

„Isten sokszor valamilyen csodatétel útján mutatja meg a dicsőségét. Ha valaki azt kérdezné, hogy lemondanék-e a nehézségekről cserébe, hogy Isten csodáiról is lemondjak, mindenféleképpen nemmel felelnék. Isten legideálisabb helyzete számunkra: kilátástalan, eszköztelen, az illető alkalmatlan az akármire is – az igaz imádságok biztos talaja. Ő pedig meghallgatja az őszinte, szívből jövő imákat.” – (idézet Terhes Nórától – Szeged Ma)