Meggyógyultam a pánikbetegségből!

Az első rohamom állásinterjúra menet kapott el. Vezettem, aztán egyik pillanatról a másikra melegem lett. Zakatolt a szívem, fojtott a mellkasom és remegtem. Épp egy piros lámpánál álltam meg, lehúzódtam, a megállni tilosban. Hívtam a párom, hogy nagyon rosszul vagyok, de mennem is kellene, de képtelen vagyok! Ültem, vártam, beszéltem vele. És mentem... jobb lett.

Aztán jó darabig semmi... Onnantól kezdve féltem vezetni...

Egyik éjjel sikerült rosszul felkelni az ágyból, és sikeresen kiment a bokám.

Reggel mentünk csak be a kórházba, és az úton megint csak elkapott...

Kiabáltam a párommal, hogy hívjon orvost, de ott ne merjen hagyni, mert meghalok... szegény azt se tudta, szaladjon, vagy maradjon... végül szaladt.

Megláttam két orvost a mentőbejáratnál... odaszóltam, segítsenek, mert meghalok... Odafordult az egyik, kérdezte mit érzek, mondtam alig kapok levegőt, erre ő beleszívott a cigarettájába, és annyit mondott vegyen mély lélegzetet, csak pánikrohama van. Ekkor tudtam meg, mi is ez, amit érzek, amit át kell élnem.

Innentől kezdve megállás nélkül jöttek a rohamok. Kétszer mentőt kellett hívni, persze nem találtak semmit... Mindentől féltem. Féltem emberek közé menni, féltem vezetni, féltem egyedül lenni... Minden rossz volt. Mindenféle nyugtató teát kipróbáltam... Az segített, de csak akkor, ha tudtam, hogy megittam. Szó szerint, aki ismeri ezt a betegséget, az tudja miről beszélek.

Nem tudtam egyedül lenni, napjaim nagy részét -mivel nem volt munkahelyem- anyukámmal beszélgetve töltöttem míg párom dolgozott, mert így nem voltam, vagyis nem éreztem magam egyedül. Ez nagyon sokat segített. Aztán rengeteget olvastam erről. De szörnyű napokat éltem át. Szörnyű volt. Még csak beszélni se tudtam erről a betegségről, mert attól is csak bepánikoltam.

Emlékszem, ki se tudtam mondani... Azt mondtam mindig a páromnak, hogy feszült vagyok... és ő akkor tudta, hogy rohamom van... Nagyon sokat segített nekem. Hosszú éjszakákon keresztül volt fent velem, simogatott, hogy tudjak aludni.

Rájöttem, minden olyan helyzettől féltem, ahol már elkapott a roham, mint pl bevásárlás, séta, kocsi, egyedül. Így eléggé leszűkült a mozgásterem.

Orvoshoz is mentem, és a doki nem akart felírni antidepresszáns, kaptam egy kis kedélyjavítót, Ataraxot kellett szednem.

Emlékszem, az első szem után egész nap aludtam. Aztán csak negyedeket szedtem belőle. És tudtam, ez így nem mehet tovább!

Össze kell szednem magam. Ez nem élet. És az egészet csak a fejem produkálja. Az egészet. Amikor elkap a roham, tudnod kell, hogy ezt a fejed csinálja, az egész, amit érzel nem valós, nem igaz, nem fogsz szívrohamot kapni, NEM FOGSZ MEGHALNI! Mert ezt érezzük és rettegünk, hogy meghalunk... elájulunk... és vége mindennek.

De NEM! Ez nem így működik. Szedtem a gyógyszert, folyamatosan, elfoglaltam magam, elkezdtem kertészkedni, sütögetni, mert a legfontosabb, hogy elfoglaljuk magunkat, és ne magunkkal törődjünk. Aztán szép lassan csökkentek a rohamok, elkezdtem edzeni, tudatosan irányítani a rohamokat, és megtanulni kezelni őket. Ha jön, levegő be, 1, 2, 3, 4, 5, 6 és nagyon lassan nagyon hosszan kifúj, 7, 8, 9, 10, 11, 12, 13, 14, 15...

Segít. Higgyétek el, hogy segít! De ezt akarni is kell. Mert nem fogtok meghalni!

Majdnem 3 évbe telt, mire teljesen felálltam és most már teljesen tünetmentes vagyok, tudok róla bátran beszélni és vállalni, hogy beteg voltam.

Remélem a történetem erőt ad nektek. Ha már egy embernek tudok segíteni, már megérte!

Ha van kérdés, segítek bárkinek. Ha csak beszélgetni akartok, akkor is. :)