Itt panaszoljuk ki magunkat panaszláda (beszélgetés)
Gondoltam újra előveszem ezt a fórumot.
A kisebb lányom epilepsziás, sérült az agyának egy kis része. Nem fogyatékos, de tanulási nehézségei vannak. Lassabban, nehezebben tanul, mint a többiek az osztályban. Matekból felmentése van, de én nem adtam fel, legalább az alapokra szüksége van, hogy munkája lehessen. Nyáron hagytam egy kicsit, nem nyúztam. Ezt idáig mindig megbántam, most is. Nagyon el vagyok keseredve. Mindent elfelejtett. A szorzótáblát, összeadást, kivonást. A legegyszerűbb szöveges feladatoknál sem tudja eldönteni, hogy az szorzás, osztás, összeadás, vagy kivonás. Pedig ezek azért mentek még tanév végén. Most volt harmadikos, és felmentés nélkül is simán tovább ment volna. Annyira büszke voltam rá. Szín négyes bizonyítványt hozott haza, eltekintve a matek felmentést. Kegyetlen nagy munka van benne, rengeteg könny a részemről és még több az övéről. Még elsőbe, ötször kezdtük előről az olvasást, mert egyszerűen egyik napról a másikra elfelejtett betűket. Az írást még többször. Még másodikban is gond volt azzal, hogy elfelejtett bizonyos számjegyeket. Főleg az 5 és a 7 okozott gondott. Olyan sokat fejlődött ehhez képest! És ebben az évben tényleg annyira ügyes volt. Sosem tudhatom, hogy ami ment az egyik nap, megy-e majd a következőn is, vagy megint visszaesik. Végtelenül nehezen rögzülnek nála a dolgok. Nagyon félek a negyediktől, mert kezdik az angolt, nem tudom mi lesz. De egyelőre itt van előttem a nyár és tudom, hogy vért fogok izzadni, mire minden tudás, ami már megvolt, nem is egyszer újra visszajön. Nem előre fogunk haladni a tanulással, csak visszaszerezzük a régit.
A másik, ami elkeserít, hogy én vagyok a kegyetlen anya. Senki sem érti, mit nyúzom. Az anyám állandóan azzal jön, hogy szegény gyerek, ne tanuljon már annyit. Egyszerűen képtelen megérteni, hogy már a jövőre gondolok. Nem fogunk örökké élni a férjemmel. Ha meghalunk, ki fogja eltartani a lányomat, ki fog neki segíteni? Menjen az utcára, legyen szajha? Mindig azt mondja, hol van az még. Hol? Hiszen már 10 éves. 4 év múlva találni kell neki egy iskolát, ahová felveszik. Addigra meg kell szerezni hozzá az alapokat. Ha képes fejlődni, akkor fejleszteni kell. Attól, hogy ő egész életében tengett lengett, majd csak lesz valahogyozott, segélyekből élt, attól még az unokájának lehet jobb. Ha ráhagyom a gyerekre az egészet, ahogy ő akarja, mert szegény beteg, nem tehet róla, akkor már réges rég megbukott volna, nem is egyszer. De fejlődik, ügyesedik. Nem az iskolai heti 3 fejlesztés miatt, hanem azért, mert én foglalkozom vele. Csak néha annyira nehéz. A férjem megért, de annyiszor hallotta már tőlem, ráadásul még ezzel is őt terheljem?
Most nagyon ki vagyok bukva, és sajnos ez meg is látszott a mai tanuláson. De összeszedem magam, mert muszáj. Csak kegyetlen nehéz hetek jönnek ránk. Csak abban bízok, hogy gyorsabban jön majd vissza a tudás, mint amire számítok. Végül is tényleg olyan sokat, látványosat fejlődött. Nem voltak felhúzott jegyei. Ott kell lennie annak valahol. Mindenesetre ez most nagyon jól esett. Esetleg most már el is tudok aludni, és nem azon fog járni az agyam, milyen módszerrel tudnám megkönnyíteni a tanulást a lányomnak. Bár, egyszer egy ilyen éjszaka bukkant fel az ötlet, amivel végre sikerült megtanítani a gyereknek a szorzás, osztást.
Nincs kedvem munkába menni, gyűlölöm azt a helyet, az ottani embereket. A fizetésből nem lehet megélni, és közben porrá alázzák az embert :(
El vagyok keseredve, hogy nem tart az életem semerre...
Na nekem is elegem van:(
Májusban sajna meghalt a babám,és a sok bunkó állat olyan pletykákat talál ki hogy a hajam is égnek áll... Épp elég nagy fájdalom ez a hülyesség nélkül is.
Utálom őket!!!
KÉRDEZÉS..KEDVENC KÁPEIMBŐL AKARTAM KŰLDENI,
DE NEM TUDTAM,MERT NEM A KŰLD HANEM A MENT
VOLT ALUL.
További ajánlott fórumok:
- Dukan diéta, avagy együk soványra magunkat
- Megéri az állandó fogyókúra? Vagy esetleg egyszerűbb lenne elfogadni magunkat úgy ahogy vagyunk?
- Miért nehéz magunkat elfogadni olyannak, amilyenek vagyunk?
- Az mit jenethet, ha sűrűn azon kapjuk magunkat, hogy "ugyanolyanok" vagyunk, egyszerre történnek velünk dolgok, már nem először?
- Hogyan tegyük magunkat túl egy szerettünk elvesztésén?
- Hogyan dobjuk fel magunkat?