Van halál-kultúránk? (tudásbázis)
Tegnap voltam urnás temetésen az Óbudai temetőben.
A család és testvérek a ravatal körül, a barátok, ismerősök a ravatalozó előterében.
A családnak (akik megrendelték a temetést), gondolom elmondták mi, hogyan fog történni a szertartás, kísérés, temetés során.
Nem vettem nagy koszurút, mert ami élő virággal volt, azt fenyőágakra kötötték és nem tetszett.
Helyette 13 szál, hosszú szárú sárga rózsából köttettem sírcsokrot. Sárgából, mivel férfi volt az elhunyt,k a nagynéném férje.
A csokrot nem a ravatalnál helyeztem el, hanem a temetést követően a sírra, aztán a családnak nyilvánítottam részvétem.
A temetést követően az unokatestvérem meghívta a rokonságot a házhoz megemlékezni, beszélgetni.
Köszi a válaszokat.
Nem igazán mondtak semmit, mit hogyan.
Azt hiszem a lányok után bőven voltunk mi a sorban. Sztem a sírnál is. Kb így.
Férjem kis koszorút rendelt. Így nem akarta befolyásolni. Illetve mondtam, pár szál virág..
Férjem bánja hogy nem ment oda az urnához.
Akkor voltam igazán kibukva, mikor az urnát megláttam. Polgári temetés volt az ahhoz tartozó zenével.
Sztakay István Búcsúdala nagyon megérintett.
És a legaranyosabb emlék jutott eszembe.
Megszületett a lányunk. Akkori beszélgetés pörgött le. Többek közt.
Tavasszal temettük anyósomat.
Sejtettük, hogy van protokoll.
A temetői ember, ahogy oda értünk, rögtön elkezdte sorolni, anélkül, hogy bármit kérdeztünk volna.
Hová álljunk, üljünk, mikor induljunk el a koporsó után, stb.
Megkérdezte, mikor legyen leszögelve, lesz-e olyan rokon, aki miatt ne legyen..
A búcsúztató pap is oda jött hozzánk még a szertartás előtt, közvetlen, emberi beszélgetést kezdeményezett.
Jó volt a bajban, hogy úgymond "terelve", segítve voltunk, nem kellett azon idegeskedni pluszban, hogy mi hogy legyen...
Az meg valahogy ösztönösen benne volt mindenkiben, vagy több temetésen vettek már részt, hogy az utolsó úton kinek hol a "helye" és milyen sorrendben kövessék az emberek a koporsót.
Igen, meg van a protokollja.
Pedig létezik, csak ma már kevesen ismerik ezeket.
Koporsós ravatalnál a közvetlen a koporsó mellett a család áll. Szülő, feleség/férj és gyermekek, azok párjai.
Aztán a testvérek, unokatestvérek, barátok és mások.
Lehet elbúcsúzni, mielőtt lezárják a koporsót, de megérinteni nem illik, csak a családtagoknak. Esetleg egy szál virágot helyezhetnek a koporsóba.
Kísérésnél ugyanez a gyászolók sorrendje és a sírnál is így állnak.
Nem illik sehol a család elé tolakodni még ha országos nagy cimbik is voltak az elhunyttal, akkor sem.
A másik dolog, hogy ne vigyünk olyan nagy koszorút, amellyel túlnőnénk a családi, családtagok, rokonok által hozott koszorút.
Hamvasztásos temetésnél (mikor urnában temetik az elhunytat) nem szükséges koszorú, egy sírcsokor is nagyon szép, és könnyebben elhelyezhető a kis síron.
Temetésen voltam, közeli hozzátartozó. Azt tapasztaltam, nem tudjuk a protokolt. Van egyébként? Sztem ebbe a helyzetbe eszünkbe se jut : protokol? eszik? isszák??
ilyenre gondoltam.
Milyen sorrendbe áljanak a közvetlen hozzátartozók? Lényeges??
Illik - e odamenni az urnához?? koporsóhoz? Megérinteni " utoljára ".
Ravatalozós búcsuztatás után, mikor sétalnak a sírhelyhez, lényeges milyen sorrendbe kisérjük?
Pl az elhunyt házastársa, gyerekei ( k ) a házastársukkal. Szülője ??
Elhunyt testvére ( i ), házastársukkal.
Aztán a többi rokon, barát.
Kisebb gondunk is nagyobb annál, mint ilyenre figyeljen oda bárki is.
Válaszokra kíváncsi lennék. Kioktatást mellőzzétek. Köszönöm.
Jó kérdés.
Tavaly meghalt 1 ismerősöm. Kórházba. Ott a házastárs tartott virrasztást.
Kérdés feltétele óta eltelt egy kicsinyke idő.
Faluba tartanak még virrasztást?
Ez így van. Amikor a nagypapám meghalt, a bank, ahol a megtakarítása volt, nem volt hajlandó kiadni az örökösöknek (anyukémnak), hiába volt minden, hagyatékpapír, halotti bizonyítvány, másfél évig küldözgették a leveleket, hogy a pénzhez csak a nagypapám vagy mergbízottja férhet hozzá!
És ezek után semmi kártérítést nem kellett fizetniük.
Az rendben van, hogy mi akik gyászolunk ezt hogyan tesszük, de a környezet viselkedése egészen felháborító.
Egy élet felszámolása alatt annyi atrocitás éri az embert ami sokkal fájdalmasabbá teszi a gyászt.
A szolgáltatók (áram, gáz stb.) úgy viselkednek, mintha még egy ügyfelük se halt volna meg, egész egyszerűen ezt a helyzetet nem tudják kezelni.
Az önkormányzatban a hagyatéki ügyintéző úgy bánt velem mint, ha a hátsójába teleltem volna.
Egy oldalt le tudnék írni a negatív élményekről és kb. 5 sort amikor normálisan bántak velem.
A háziorvosát amikor telefonon felhívtam azt se mondta, hogy őszinte részvétem a papírokat látni se akarta.
Amikor a hitelbiztosítás miatt orvosi igazolást kértem tőle megtagadta.
Ezt még reggelig tudnám mesélni, sajnos.
ÉRdekes ez a halál dolog,mert például afrika egyes részein az emberek nem sírnak,hanem nevetnek.eleve úgy nőnek fel,hogy a halál a legjobb dolog az életben és nincs uténa más,csak jó.aki meghalt már nem kell hogy szenvedjen.ott az embert nevetve temetik és még a halottnak is a kedvét keresik.például vicces kopoersókban temetik el őket.
szóval nekem tetszik ez a hozzáállás. :)
Szerintem kihalóban ..., én nagyra becsülöm a régi idők emberét, megadta a módját, a léleknek a megbékélés lehetőségét, a hátramaradottaknak a gyászt, az elengedésre időt. A szokások mára megfakultak, elvesztek.
Persze mindenkinek fáj a szerettének a halála, ez semmit sem változott, csak valahogy kevésbé vagyunk toleránsak a gyászolókkal. Elmondjuk, hogy "részvétem", de valóban át tudjuk érezni részvéttel a veszteségét?
Nekem Anyukám halt meg a kezeim között, (többen láttuk,ellenőrizték!!!) majd 45 perc múlva spontán magához tért. Számomra ez csoda. Akkor mesélt nekem dolgokat a "másik világról", ami lehet, hogy nagyon szubjektív, és lehet, hogy nem is igazi, de én elhittem és azóta is hiszek benne. Jó világ a másik, nincs harag, düh, féltékenység, fájdalom, csak nyugalom, kegy, fenségesség. Ezt kellene tudniuk a hátramaradottaknak, ez segít a gyászban. Aki meghal haza megy, oda, ahol szeretik és vigyáznak rá!!!
A régi idők embere tudta ezt, mert erős volt a hite.
Ezt most miért írtad így? Nem értem...
Senki se akarja meghatározni szerintem.
Van. Mindenkinek a maga "kultúrszintje" szerint.
De azért már ne akarjuk meghatározni, hogy ki hogyan emlékezzen vagy gyászoljon.
Édesanyám és édesapám,eltávoztalk közülünk,maguk mögött hatalmas űrt hagyva a lelkemben.Úgy éreztem,mintha egy darabot kitépett volna valaki a szivemből.Nagyon nehéz volt elfogadni hogy már nincsenek közöttünk,még mindég fáj,...
El kell tudni engedni őket és ez nekem sok időbe telt.
Most nem tudom tovább irni,pedig szeretném....,majd legközelebb....
Annyira megnyugtatók ezek a szavak. Mi kedvesemmel 16 éve szeretjük egymást / most 32 évesek vagyunk / s talán a sors akarta így,mert minden szerettünk itt hagyott már minket. Nincs óra, hogy ne jutnának eszembe, s főleg most hogy kisbabánk született.
Ilyenkor kimondhatatlan fájdalmat érzek, s egy rövidke verset morzsolgatok összeszorított foggal:
" nem örülök, hogy ő ki nekem kedves, jobb létre tért, de annak igen, hogy itt nevetett és élt ezen a földön, ami az én földem is.
Könnyezzek távozásán? Nem! Egy mosolyt megér, hogy együtt járhattunk az úton! "
Most valahogy könnyebb. Köszönöm nektek!
Most talaltam ra erre a topikra, es azonnal eszembe jutott a "mulasztasom", amit kozel 3 eve nem tudok magamnak megbocsajtani.( Onkinzas )
Amikor meg otthon voltam, 1980 elott, egyutt eltem egy rendkivul intelligens es okos emberrel. A nevet nem irom le, mert szinte mindenki ismeri. Lenyeg, hogy szerettem ot, mint embert. Nem, mint ferfit, mint embert!
A sors ugy hozta, hogy 1980-ban kijottem Kanadaba, egyuttelni egy ferfivel; akit, akkor ugy hittem imadtam.
Tevedesemre az ido adott valaszt, es 16 ev utan elvaltunk.
Ez ido alatt hatszor voltam otthon, es mindeg talakoztam a regi "emlekemmel"
1996 utan, allandoan leveleztunk, (a felesege tudott rola ), es imadkoztam, hogy megegyszer lathassam; nem, mint ferfit, hanem mint egy nagyon jo baratomat, akit soha nem fogok es nem is akarok elfelejteni.
A levelek jottek-mentek, es 2004-ben megszuntek. Szokatlan volt, hogy nem kapok levelet.
Es 2004-ben, majus 12-en megjott a level, ami felforgatta az eletemet. A lanya irt, es kozolte benne, hogy az apja, 79 eves koraban, tudogyulladasban elhunyt.
Elozoleg levagtak mindket labat,48 evi cukorbetegseg kovetkezmenyekent.Akkor feladta az eletet, es nem akart tovabb elni.
Ami bant ebben az egeszben, hogy megirtam a levelet neki, es elfelejtettem feladni. Gondoltam, majd holnap! Ez igy ment egy darabig, amig meg nem kaptam a sorsdonto levelet;
Azota a fejem a falba verem, hogy miert nem adtam fel, miert halasztgattam?
Es valamire rajottem; ha szeretszt valakit, akar az anyukad, az apukad, a ferjed, a gyereked;, soha ne felejtsd el megmondani nekik mindennap, hogy szereted oket, mert barmi tortenhet, es nem jon el a holnap!
En, amig elek, nem bocsajtom meg magamnak azt a vegzetes mulasztast, hogy nem kuldtem el az utolso levelet neki, akit teljes szivembol szerettem; nem mint ferfit, mint embert, ha erted!
Ne szegyeld feltarni az erzeseidet, annak, akit szeretsz, soha nem tudni, mit hoz a holnap.
Eluthet egy auto...
A feladatlan levelet azota is itt orzom...es szegyenlem magam.
Köszönöm együttérzésed!
A lelkem békében van.:) Bizonyára azért is volt, mert én végig ott voltam... Azaz az utolsó óráiban. Bementem, aztán valahogy nem sikerült eljönnöm... Közben értesítettem apumat, aki bejött, igaz, csak órákkal később tudott, mert rengeteg a dolga. El is ment, de visszatért. Közben egyedül voltam vele... Sokáig...
Később apám hívta a másik 3 testvérét. Még egy érkezet...az utolsó pár percre...:(
El lett azóta temetve. Sírtak-ríttak a "szerető" rokonok. Én nem tudtam.
Mindenki megdöbbenésére vittem a misére-temetésre a 3 gyerekem. Miért ne vittem volna??? A 9 dédunokából csak ők voltak ott, pedig nem ők a legkisebbek...
Fura még, igen... Pakoltuk a lakást... Apum meg én. Közben meggyújtottuk a szentelt gyertyákat...
A legfurább viszont az a kicsinyesség, amit a rokonság csinál. "Nekünk nem kell semmi", mégis harácsolnak egyesek.:( Nevetséges. Elszomorító.
Apummal nem is értjük.....
Jó a topic címe. Elgondolkodtató. Érdekes erről beszélni...