„Szeretlek, Anyu!”

Szomorú dologgal kell indítanom ezt a cikket.

Anyukám földi létének idén szeptember ötödikén vége szakadt.

Megkapta a negyedik kemot.

Az orvos azt mondta, nem kaphat többet, ha életben is marad, nem bírná a szervezete. Mire oda került, újra fekvőbeteg lett.

Jelenleg a fájdalom és a hiánya váltakozik mindannyiunkban.

Anyu megígértette velem, ha megtörténik akkor élnem kell tovább. Menjek és csináljam, amit ahogy jónak látok.

Ne ragadjak meg. Hát csak a fájdalom és a gyász miatt ez nem könnyű. Nagy dolgokat hagyott maga mögött, érzelmileg, emberileg egyaránt. A felelősségekről nem is beszélve. Rá kellett döbbenem, fantasztikus családban élek.

Csak nekik köszönhetem és az igaz barátoknak, akikből nekem egynél több jutott.

Mindig ezzel a mondattal kelek és fekszem:

Szeretlek, Anya.

Vele kávéztam reggel. Neki mondtam el a napi eseményeim.

Volt kinek kiadnom magamból a gondolataim.

Olyanok voltunk, mint a yin és a yang. Felváltva töltöttük be egymásnak ezt az egyensúlyt. És Anyu rettegett, ha meghal, megborul bennem. Nem ok nélkül aggódott ezen.

Furcsa mód, túllátva a gyászon, fájdalmon, hiányon azt kell mondjam: habár felborult az egyensúlyom, amivel biztos a hétköznapokban is szembe kell néznem, mégis anyám előrelátásának köszönhetően, a fentebb említett dolgokon kívül nem emészt harag, vagy olyan, amit nem tettem meg. Vagy az, hogy valamit nem beszéltem meg vele.

Harag az volt. De azon már első félévben kénytelen voltam átlépni. Elfogadni azokat a döntéseket tényként, amiket ő hozott a mi érdekünkben is. Fájdalmas elismerni, de ennél ezerszer rosszabbul alakulhatott volna.

De megbeszéltük, ha meghal, megyek és élek tovább.

Kellőképp átértékelve és kiszűrve az embereket.

Nincs más hátra, mint továbblépni. Elkezdeni a saját életünket a testvéreimmel.