Önzőek vagyunk, mi, gyerekek

Sokszor elgondolkodtam már, hogy milyen önzőek vagyunk mi emberek, mint a gyerekek. Hiába tudom és hiába mondom, hogy az édesanyámat a világon mindennél jobban szeretem, mégis elvárom tőle, hogy szenvedjen értünk, értem, az unokáiért, de nem is tehetek másként, hiszen, hogy valaki azt mondja: anyukám ne szenvedj, ha eljött az időd, akkor légy boldog a "mennyországban", ilyen nincs, ez őrült fájdalmas...

Mikor 5 évvel ezelőtt édesanyámnál mellrákot diagnosztizáltak, eszembe se jutott, hogy nem gyógyul majd meg és nem is láttam mennyi szenvedésen, kínon, gyötrelmen ment végig, míg befejeződtek a kezelések (mert nem akartam), én csak azt akartam látni, mint minden gyerek, hogy az anyukám egyre jobban és jobban van és meg fog gyógyulni, hiszen olyan nincs, hogy nincs anyukám.

Sok év telt el azóta, anyukám minden negyedévben vizsgálatok során esett át, de én nem foglalkoztam ezzel. Csak azt akartam tudni, jól van, a végén pedig, ahogy közeledett az 5. év, a nagy vízválasztó, szinte teljesen el is felejtettem, egyértelmű volt számomra, meggyógyult, kész, mehetünk tovább...

Egészen addig, míg az orvosa aggasztó laborleletei miatt nem küldte tovább PET-CT vizsgálatra, iszonyatos sokként ért a hír, tudtam, hogy nagyon nagy a baj, de várni kellett, én pedig, mint minden aggódó gyerek, megpróbáltam minden segítséget, lehetőséget felkutatni, hogy az anyukámnak ne legyen semmi baja.

Megjött az eredmény és a lesújtó hír: szövettanra küldik, mert egy 90x60 mm-es daganat van a hátában, egyszerűen nem akartam hinni a fülemnek, mikor ő azt mondta, nem csinálja végig még egyszer és én dühöngtem, mi az, hogy az ÉN ANYUKÁM nem akar meggyógyulni, ilyen nincs, neki kutya kötelessége ezt végigcsinálni és kész, nincs neki alternatívája.

Igen, teljesen így gondolkoztam, egészen ezelőtt kb. 10 percig, míg nem érkezett egy levelem a hoxa levelesládájába, egy nagyon kedves hoxás ismerősöm írt, aki még ugyan nagyon fiatal és most várja első kisfiát, mégis sokkal többet tud vagy lát meg az életből, mint én valaha láttam vagy látni fogok...

Felhívta kedvesen a figyelmem, előző levelére nem válaszoltam és hogy ezt gyorsan pótoljam, újra olvastam azt a pár sort és akkor döbbentem rá, hogy iszonyatos önző gyerek vagyok, aki mindig fennhangon hangoztatja, hogy mennyire szereti az anyukáját, de mégis elvárja tőle, ha akarja, ha nem, hogy szörnyű szenvedések árán is, de gyógyuljon meg, akkor is, ha ő esetleg nem akar…

Természetesen ezt nem ő írta így nyíltan, a mondat, ami elgondolkoztatott az volt: "a rákos betegek legtöbbször nem akarnak meggyógyulni, csak azért próbálkoznak, mert a környezetük azt kívánja tőlük".

És igen ez így van, legalábbis a mi esetünkben biztosan.

Bár az eszemmel már fel tudom fogni, miért mondja ő, hogy nem akarja végigcsinálni, mégis a szívem összeszorul, ha végül tényleg tehetetlenül kell végignéznem, ahogy legyűri a betegség és az önzőség szól belőlem, hiszen az jár az eszemben, mi lesz velem, velünk az anyukám nélkül.

De nem lehetek önző, hiszen életet adott nekem, szeretetben felnevelt és tudom, hogy most is nagyon szeret, de ő belefáradt és a döntését tiszteletben kell tartanom, a remény pedig egészen addig él, amíg ő létezik, hogy mégsem adja fel a küzdelmet és minden újra a régi lesz...