Nem tudom, nehezemre esik kimondani azt, hogy "szeretlek", leírni se szerettem soha. Mi lehet az oka? (beszélgetés)

"Tele is vagyok utálattal meg gyűlölettel az emberek iránt..."

Adott esetben ezzel sokan vagyunk így :-) Szerintem nincs Veled baj, csak meg kell tanulnod szelektálni az embereket, mármint olyan értelemben, hogy ereszd el a füled mellett a feléd irányuló rosszindulatot, mások törtetését, idegbajoskodását. Amit persze könnyű mondani, hiszen csak a kötelességeinkből fakadóan akár a munkahelyen bőven akad belőlük, de ügyet se vess rájuk, csak amennyire a szükség megkívánja. Nyilván a mások iránti gyűlöletet megszüntetni nem lehet, de sokat lehet rajta tompítani. Aztán meg van pár jó arc a világban, keresd a társaságukat!

Akit igazán szeretsz annak ki tudod majd mondani őszintén. Én sem tudom mindig kimutatni, pedig úgy érzem és még sem, mert fura. A legfurcsább, hogy családban fura volt az ölelkezés először, mert sosem volt ilyen, nem szoktam meg. Barátokkal sem, s amikor pasim lett, akkor az olyan természetes volt, hogy megölelem, de családon belül nem volt megszokott, csak nem rég óta...

Bocsánatot szoktam kérni ha tudom, hogy én csesztem el valamit. Ilyenkor kell is szerintem, mert rosszul érzem magam, ha nem teszem meg, ha tudom bűnös vagyok.

Tegnap egyik barátnőm, amikor a városban voltunk, azt mondta én adok most egy puszit. :D Meg megszoktuk egymást ölelni ha találkozunk. Vele megszokott az ilyen már. De ez nem mindegyik barátommal van így. Szóval érdekes dolgok ezek.

:)

No, ezen hogy ki lehetnek akadva egyes emberek...:)

Én nem akadok ki, én is nagyon szeretem az állatokat.

Ha megtalálod azt az embert, aki tényleg szeretetet vált ki belőled, és jóérzéssel gondolsz rá mindig, akkor ne fojtsd vissza magadban ezt az érzést.

Amúgy tényleg adódhat ez nevelésből fakadóan is, vannak bizonyos emberek, akik "gyengeségnek" tartják a szeretet kimutatását, és átragad ez a gyerekre is. Rendszerint, ha egy anya olyan, hogy képtelen így megnyílni, akkor lesznek ilyenek a gyerekei.

Erre csak azt tudom mondani, hogy vannak bizonyos emberek, akiknek nagyon nem kéne gyereket nevelniük, mert csak egy szerencsétlen sorsú valakivel lesz több a világ.

Nem kell.

De jól tud esni (hallani és mondani is) :)

Én sem tudom kimondani (leírni sem), ha nem gondolom 100%-ig igaznak.

És mikor önbizalomhiányos időszakom volt, akkor még az is kellett, hogy a partner mondja előbb :)

Ez a szülői neveltetésnek köszönhető. A magyar apukák sem nevelték bele a fiúkba, hogy a lányoknak virágot kellene venni házassági évfordulón, vagy pl. én sose hallottam azt apámtól, hogy szeretlek fiam. Valahogy a régi időkben, amikor kemény világ volt, a gyengeség és puhaság jelét mutatta, ha valaki ilyen szavakat használt a férfiak között.

Sajnos ez így van az emberbe bele nevelve, és el kell még telnie pár évtizednek mire hasonlítani fogunk a nyugathoz, ahol az apák simán kimondják gyermekükre, hogy szeretlek.

Meg kell tanulnod kimutatni az érzelmedet, a megfelelő embernek persze.Mert könnyen hoppon maradhatsz szerelmi téren.

De bocsánatot kérni mindenképp meg kell tanulnod bárkitől,meg kell tanulni hol hibáztál, és beismerni azt.Ettől leszel több, és fejlődsz.

Nem akarok vájkálni az életedben, de ez tényleg akkor fordul elő, ha vki nem kapott rendes szeretetet, meg gyengédséget, és alacsony az érzelmi eq-ja.

De mivel látom, hogy szereted az állatokat, rossz ember nem lehetsz :)

de még hogy! :))))

Magamra sem szoktam ismerni. :)

25 év alatt senkinek nem mondtam.

Szülőknek meg pláne nem, nem volt szokás nálunk. Húgom szokta ölelgetni anyámat, de mikor terhes lett anyám, akkor ez is abbamaradt. Jóban vagyok a szülőkkel, de jobban apámmal, mióta elváltak. Anyámra a nagyobb húgommal haragszunk a dolgai miatt... De szóba állok vele, csak ő teljesen más, mint én.

Szerintem ez neveltetésből is adódhat.

Az én férjem is ilyen volt, és mindig mondták a szülei, hogy náluk nem volt szokás a puszilkodás, ölelkezés. Ettől függetlenül nagyon szépen, szeretetben nevelkedtek a testvérével, csak egyszerűen nem volt módi ez náluk, és mivel ez sosem volt fontos náluk, ez "égett bele" a személyiségébe.

Az én családom a másik véglet. Mi minden érzelmünknek mindig is hangot adtunk (legyen az jó, vagy rossz), de szem előtt tartottuk, hogy haraggal vagy duzzogással sosem fekszünk le, vagy nem válunk el egymástól.

Majd elérkezett az idő, amikor a férjemmel megismerkedtem, és úgy látom, hogy a mi szokásainkat mára átvette ő is és családja is, hiszen mindig, ha találkozunk: puszi-puszi, ölelés... "de szép vagy, de csinos vagy"... férjemnek meg: "jaj de szeretlek, imádlak stb." :)) Sokszor rá is kérdezek: "szereccc"? és válaszol: "imáááádlak".

Szóval ő is és a családja is átalakult. Meglátod, ha Te is "emberedre akadsz", változni fog ez nálad is.

Csak ehhez bizony tényleg az kell, hogy komolyan is gondold, amit mondasz, és ezt érezd a nap minden pillanatában. Legyen késztetésed kimondani!

25 év alatt soha senkinek semmilyen szinten?

Szüleiddel milyen a kapcsolatod?

Ha nem tudod kimondani, ne mond, valószínűleg az érzés amit érzel nem szeretet és másik esetben nem bocsánat.

Szüleid esetében sem tudod kimondani a szeretlek szót, vagy ez csak párkapcsolatodban igaz?

Bocsánatot kérni sem tudok, mert ha ki is mondom, hogy "bocsánat", hazugság, mert nem így gondolom.

Barátom, vagyis a volt, azon dilizett néha, hogy nem vagyok képes neki mondani a "szeretlek" szót. Nehezemre esik, soha nem is tudtam kimondani magamtól. Ölelgetés meg puszilgatás se megy nekem, ezért is voltak balhék. Szerencsétlen vagyok ezekhez... Nem tudom kimutatni a dolgaimat senkinek...Elég bunkóság, de nem tudok vele mit csinálni...