Mostohaszülő? (beszélgetés)

Visszatévetem a fórumhoz, amit még kicsit több, mint fél éve én indítottam, kétségbeesve, mert azt hittem, egy akkor még 6 éves kislány kifog rajtam. Gondoltam, megírom, hogy hogy sikerült a szobájában alvásra rászedni úgy, hogy apunak se kelljen fenyegetőznie, hogy mindenki megy anyuhoz. A gyerekeknek vettünk új szobabútort, emeletes ágyat és apu kifestette a szobájukat. Imádják, mindketten nagyon örültek neki! Bár pityergés volt, amikor először az új szobába kellett aludni, de esti mese után mindenki nyugodtan aludt az új kis helyén. Mi pedig hihetetlenül boldogok voltunk/vagyunk! :D

Azóta Apu sajnos-szerencsére Németországban dolgozik, kéthetente jön haza fél hétre, így a gyerekek még többet lehetnek nálunk, az addig megszokott péntek-szombat-vasárnap helyett már szombattól szerdáig vannak, mi visszük őket suliba, és látom, hogy jól érzik magukat, mert nálunk családiasabb hangulatban élhetnek, mint anyuval. A kislánnyal minden rendben van, már amennyire lehet, anyu még mindig nem igazán szereti, volt is neki olyan kijelentése, hogy inkább eljáratja fitnessezni kifizeti a havi díjat, csak ne rajt ugráljon, és ne az ő fülét rágja, hogy játszon vele. Ezután kicsit duruzsoltam apu fülébe, hogy anyunál nincs jó helyen a kislány, úgyhogy úgy néz ki a mostani terv, hogy én idén végzek a suliban, jövőre költözök apu után, és mivel úgyis családot akarunk alapítani, a kislányt megpróbáljuk elperelni az anyukájától. Erről tud valaki valamit? Meddig húzódik egy ilyen per, miket vizsgálnak? Szerintem több okból is ítélhetnék nekünk: anyu nem dolgozik, és bizonyítottan nem foglalkozik a kislánnyal, az iskolában is megjegyezte már a tanítónő, hogy amikor nálunk van, akkor látja, hogy igazán felkészülten érkezik a következő napra. Még sok dolog van, de szerintem azok csak személyes dolgok, mint pl. ez a fitnessezős kijelentés is. Ezt fel lehet hozni az anya ellen?

Nagyon boldogok lennénk apuval, ha a kislány hozzánk kerülne, mert akkor rendes családban élhetne, ahol szeretettel nevelik, még kistestvére is lehetne, ami aztán tényleg hatalmas boldogságot jelentene neki, mert nem egyszer hozta már fel a témát, hogy mikor fog megszületni a kistesó.

Köszi szépen mindenkinek a segítséget. A napokban megmutatom apunak ezt a fórumot és megpróbálunk valamit kitalálni, hogy lesz jó nmindenkinek.

Jelentkezek, ha jutunk a kislánnyal valamire!

BÚÉK mindenkinek!

"igen, én is attól tartok, ha a saját ágyában hagyjuk egyedül sírni, hogy azt gondolja majd, hogy nem is szeretjük."

Az ágyban sírnihagyást nem úgy kell elképzelni, hogy rávágod az ajtót és annyi!

Amikor ilyenekkel próbálkoztak a gyerekeim, akkor azt csináltam, hogy minden sírásra, hisztire bementem (hiszen meg kellett győzödnöm arról, nincs-e tényleg valami baja!) a szobájukba és megkérdeztem, hogy van-e valami baj? Már a válaszból, a hangsúlyból lehet tudni egy idő után, hogy tényleg gond van vagy csak hisztiről van szó (az én lányaimnál onnan tudom, hogy kamuznak, hogy akkor elvékonyodik a hangjuk, "babásan" kezdenek el nyafogni :-) ).

100 esetben 99-szer csak hiszti, ilyenkor megsimogatom az arcukat, beszélgetünk egy picit arról, hogy úgysem érdemes hisztizni, mert nem lesz eredménye, aludni muszáj, mindenkinek megvan a maga helye, stb.

Tehát nem arról van szó, hogy egyedül sír a szobájában!

Nyugodtan be lehet menni hozzá, esetleg egy ideig simogatni a hátát (ettől a legtöbb gyerek hamar megnyugszik), de a legfontosabb, hogy nem kell kiengedni a szobájából, neki ott van a helye, nektek meg a saját ágyatokban.

Az esti alvással kapcsolatban mondanék valamit. Vegyél neki színes, vidám ágyneműt, együtt ágyazzatok, ülj le melléje, mondj vagy olvass neki mesét, adj egy plüssállatot a karjába, és hagyj égve egy kislámpát, esetleg résnyire nyitva az ajtót, ha külön szobában van az ágya.

Ahhoz viszont ne ragaszkodj, hogy megegye az ebédet, ha nem akarja.

Lesz egy hülye kérdésem. Nem vagyok szülő, de nagyon jól kijövök a gyerekekkel. Mi lenne akkor, ha megpróbálnád azt, ami nekem az unokahúgommal jött be? Utált nálunk lenni, alig találkoztunk, 7 évesen kezdték el normálisan odahordani nővéremék. A kislány állandóan hisztizett, jött a "te nem mondod meg mit csináljak", stb. Olyan 10 éves lehetett amikor ezt csináltam:

Egyik reggel fogtam, mondtam neki, öltözzön fel gyorsan, elmegyünk valahova. Elvittem moziba, megnéztünk egy mesét, utána ettünk, azt, amit szeretett volna, kiválaszthatta, nem szóltam semmit hogy gumicukrot eszik a pizzához :D

Utána kapott egy lufit, és hazamentünk...

Akkor ott, valami megváltozott, hogy kettesben voltunk... Azóta már 14 éves kamaszlány, és bármi baja van, engem hív, hozzám fordul....

lehet, hogy nem jön be, de egy próbát kibír...

Ő azt mondja, addig azt hitte, ő nem is fontos nekem, csak muszáj ott lennie, mert anyu odaviszi...

igen, én is attól tartok, ha a saját ágyában hagyjuk egyedül sírni, hogy azt gondolja majd, hogy nem is szeretjük... rajtunk kettőnkön kívül senki nem is szereti a kislányt, és ezt nagyon megérzi. sajnálom, hogy ilyen gyermekkora van, de akkor is az ésszerűség határain belül kéne nevelni...:S

Mandulaszem!!! próbáltuk már ezzel a nagylány-témával is megfogni. napközben nem is volt baj, rendezgette a játékait, ágyazott magának, este meg jött a sírás... egyszercsak végre kibökte, hogy ő fél a Scooby-doo-s szörnyektől, azért nem alszik. Ez ellen meg semmit nem tehetek... mióta én is apuval lakok (húsvét óta) azóta nem engedtem a gyerekeknek scooby-t nézni, mert tudtam, hogy a tudatalattijukba befészkeli magát... de az anyjának nem mondhatom, hogy ne engedd már a lányodnak ezt a mesét nézni... (ő hagyja neki, legalább addig sem kell vele foglalkozni.. és ilyenkor én meg nagyon felidegesítem magam rajta, hogy minek kellett az ilyen embernek gyerek??!)

Kinek mi számít tanácsnak.

Lehet hogy legalapabb ötletek, de ha még nem láttuk leírva, miért ne tegyük meg mi?

Az ember néha elsiklik a legegyszerűbb dolgok mellett, lehet, hogy valami kimaradt a listából.

Vagy pedig hiába tette már meg az általunk leírt dolgokat és rég túl van ezeken, elképzelhető, hogy miközben olvassa, továbbhalad a szálakon és eszébe jut egy újabb dolog.

Ha nem is tudok neki segíteni, legalább megpróbáltam.

Elnézést, kedves hozzászólók, eddig sajnálkoztatok, általános véleményt mondtatok, teljes jóindulattal, de ebből a kérdező mit tud hasznosítani??

Elemezni kell az alaphelyzetet, és egy szerencséseb stratégiát javasolni a kérdezőnek.

Én erre gondoltam, mint buta, ehhez nem értő férfi.

FT

igen

a gyerekekbe születésük óta bennük van a szeretett személy elvesztésétől való félelem

gondolom úgyérzi a kislány, hogy senki nem szereti

az anyjának se nagyon kell

te is azt mondtad, hogy nem lehetsz az anyja(jogosan)

és az apja maradt neki egyedül

Próbáljátok meggyőzni őt arról, hogy miért aludjon egyedül. Pl. 6 éves nagy kislány, ovistársai is tuti külön alszanak. Ha van "szerelme" már akkor mondhatjátok, hogy ahhoz fel kell nőni, és ott kezdődik, hogy nem a szülőkkel alszik. Ebben a korban mik a legfontosabb témái? Próbáljátok azzal párhuzamba kötni a dolgot.

Az ágy a ti szobátokban van, vagy külön szoba?

Lehet, hogy fél valamitől és azért nem mer egyedül aludni. Kérdezzétek meg tőle és nyugtassátok meg.

Én nem tudok tapasztalatot megosztani, csak a saját kis elgondolásaimat:)

Hát drága nem irigyellek

20 évesen kaptál 2 gyereket akik nem is egy anyutól valók

szegény gyerekek szörnyen összezavarodottak lehetnek

és te is biztos, nagyon nehéz helyzetbe vagy

a sógornőmék is elváltak és azóta a sógorom megnősült és a gyerekei az apás hétvégén az apjukkal alszanak

"Szerintem az lenne a megoldás, ha se szó se beszéd a saját ágyába raknánk és megvárnánk amíg álomba sírja magát, pár alkalom múlva meg talán nem lenne már sírás. De nem hiszem, hogy apuval kibírnánk, hogy a kislány bent sír. . . másrészt lehet, hogy ez káros lenne rá nézve. . . valamilyen észérvvel kellene meggyőznünk. . . szerintem. . :("

Semmi baja nem lesz egy kis szabadon hagyott sírástól, hisztitől egy ekkora gyereknek. Legalább látja, hogy nem tudja manipulálni a felnőtteket.

Én egyébként eléggé liberlális szülő vagyok, de ilyenekben nagyon szigorú: nem szoktam engedni a hisztinek (bár a férjem nehezebben bírja, így sokszor vissza kell tartanom, hogy ne menjen oda vígasztalni, ne engedjen a követelésnek), így aztán az én lányaim nem is nagyon szoktak hisztizni. Elég, ha csúnyán rájuknézek vagy rájukszólok és 1-2 perc alatt lehiggadnak, aztán megbeszéljük a dolgot.

Biztos sokan megköveznek ezért a véleményért, de szerintem nyugodtan rakjátok be a saját ágyába, nyugodtan mondjátok meg neki, hogy hóban nem lehet bicajozni, stb., tehát az észszerűséget kell szem előtt tartani, ha sír, akkor sír, nem dől össze a világ. Ha viszont már alig kap levegőt a sírástól, érdemes közbeavatozni, de egyébként meg kell neki mutatni, hogy ezzel nem tud hatni rátok.

Ehhez azonban egységes fellépés szükséges mindkettőtök részéről!

Hadd kérdezzem meg!

Jól értem, hogy a 6 éves kislány kéthetente van nálatok, de az édesanyjával él?

FT

Próbáltatok már hármasban (párod, a kislány és te) leülni és komolyan megbeszélni ezt?

Mindenki szabadon elmondhatná az érzéseit, nem szólhat senki közbe, és ezután átbeszélnétek.

Amúgy nem lehet, hogy a kislány anyja duruzsol a gyerek fülébe? Ezellen nem sokat tehettek, max. a párod vonhatja felelősségre az exét.

saját tapasztalatot nem tudok neked mesélni, anyukámét ellenben igen.

Apukámnak 2 előző házasságából 3 lánya volt.

Amikor anyu vele terhes volt, apu exe felhívta apuékat, hogy vagy elviszik a gyereket (akkor volt 6 éves a nővérem) vagy megy az intézetbe...

Odavitték, a tesóm volt. sosem volt kivételezés. Anyut utálta...pedig tényleg ugyanúgy kezelte anyu, mint engem. olyan 8-10 évesen elkezdődtek a hazudozások, stb. iszonyú volt. 18 évesen költözött el, egy rohadt szó nélkül, a fél lakásberendezést elpakolva magával.

Szóval... őszinte lehetek? Én anyu példájából kiindulva...nem mernék olyan pasival kezdeni, akinek gyerekei vannak...amíg kicsik, addig nem vészes, de kamaszodni is fognak. láttam anyut, mennyit szenvedett, és ettől apu is.

ezek az egyetlen olyan emlékeim a gyerekkoromról, amikre nem szívesen emlékszem...

20 évesen 2 gyerkőc mostohaanyja lehettem. A nagyobbikkal nem sok bajom van. A kislánnyal annál több. Hogy kicsit bonyolultabb legyen minden, a két gyerkőc két anyától született. A kislány 6 éves, 2 éve költözött el az anyukájával a páromtól. Addig is nagyon apás volt, hát még azután, hogy csak minden második hétvégén láthatta a páromat... Nos először még nem is volt semmi probléma. Aztán kezdtem azt érezni, hogy a kislány a fejünkre nőtt. Ha valamit kitalál, az úgy is van. Teljesen mindegy, hogy hóban kell bicajozni, vagy a fűben szánkózni (minden túlzás nélkül) A kislány karácsony óta nálunk "nyaral" (ez nem sok, csupán 6 nap), és egyszerűen elviselhetetlen a helyzet. Ha az apja megfogja a kezemet, az a baj, ha megpuszil az a baj. Ami a csúcs, hogy állandó a hiszti és köztünk alszik. Szóval a magánéletünk egyenlő a nullával. Én nagyon jól kijöttem a kislánnyal, sokat kellett vele beszélgetnem, és elmagyaráznom neki, hogy én nem lehetek az anyukája, csak a barátnője, ugyanis ezen is volt sok sírás. Most azonban én lettem a gonosz mostoha, aki nem engedi felállni az asztaltól, amíg nem eszi meg az ebédet, és aki nem engedi közöttünk aludni.

Nem akarom, hogy megutáljon a kislány, de mégis úgy érzem, hogy a legjobb úton haladok efelé. De ugyanakkor úgy érzem, nem kérek sokat. Nem kérem, hogy fogja be a száját, délután nincs alvás (bár szerintem nem ártana, de ha anyuval nem alszik, én sem kínzom vele.)

Mit csináljak?? Anyukák, mostohaanyukák, segítsetek!!! Én szeretni akarom ezt a gyerkőcöt, de így nem megy...