Krónikus betegség és depresszió (beszélgetés)

Mi szégyellnivaló van ezen? Terhességi cukros voltam, esélyes a kettes típusúra, Hashimotom is van, és más autoimmun betegségem is, ami mindkettőnél sokkal rosszabb. Ne pazarolj további éveket, vagy próbálj mögélátni, hogy mi van a szorongásod mögött. Lehet valami elfojtott dolog, amire nem is gondolsz. A szorongás viszont ki akar törni valahol, és megtálta magának a betegségeket, mint konkrét félnivalót.

Én a Hashimotoval annyit foglalkozom, hogy minden hajnalban beszedem a gyógyszert, és időnként kontroll, ennél mélyebben nem érdekel.

A cukorral kapcsolatban pedig rengeteg ismert ember van, pl Erős Antónia, meg valamilyen Áron, esetleg nézz utána, hátha segít, hogy látod, ők is együtt tudnak élni vele.

Apukám 23 éve 2.tipusú cukorbeteg. Neki is nagyon nehéz volt elfogadnia, nem tagadnia, "komolyan venni" végképp nehéz volt. 17 évig úgy mond immel ámmal mérte nem figyelt oda. Mert hát milyen a cukor? Ha nem fáj nincs is. Aztán 10 éve kapott egy hátsófali szívinfarktust amit szerencsése

túlélt, akkor 21 volt a cukra. 10 éve inzulinos és végre valahára oda figyel.

Tényleg nem szabad, botorság titkolni. Sosem tudhatod nem e leszel egyszer rosszul. A gyermeked elől pedig végképp ne titkold. Rengetegen élnek ezzel,ami tudom nem vígasztal. De neked 1 típus amiről még csak nem is tehetsz mint pl apukám.

Ezen semmi szégyelni való nincs.

Sajnos ez egy olyan állapot amit el kell fogadni, szinten tartani.

Sziasztok,

küzdöm a depresszióval, már 7 éve. Az oka a cukorbetegségem (1-es), amit 2012 novemberében diagnosztizáltak, akkor voltam 34 éves. (nemsokára hozzájött még a Hashimoto-Thyroiditis is, amire szintén gyógyszert szedek és szintén autoimmun)

Azóta küzdöm, szorongok, nem tudom megemészteni, nem tudom feldolgozni és elfogadni. Nem tudok már felhőtlenül boldog lenni. Azóta nem volt párkapcsolatom. Gyakorlatilag nem beszélek a betegségemről senkinek, még munkahelyen sem.

Nem tudom megfogalmazni pontosan mit is érzek (szégyen, megalázottság, kisebbségi érzések?), csak azt tudom, hogy beszélni nem tudok róla. Még szakemberrel is csak nehezen. Majdnem azt kell mondjam, hogy tagadásban élek. Kívülről semmi nem látszik rajtam, boldog egészséges felnőttnek látszom. (Ami részben a fiam végett igaz is, mert őt imádom)

Igen, van egy fiam, aki ebből egyenlőre mit sem sejt. Most 8 éves. Ha majd nagyobb lesz, biztosan elmondom majd neki. Az apjával a terhességem elején szakítottunk, ami már megint egy másik téma...

Tisztában vagyok azzal, hogy veszélyes nem elmondani, nem beszélni, de akkor sem tudom kiejteni a számon: "Figyelj, cukorbeteg vagyok, ha esetleg összeesem és eszméletlenül fekszem a földön, akkor ezt és ezt tedd". Elképzelni sem tudom, hogy ilyesmi előfordulhat :-( még soha nem volt ilyen jellegű probléma.

Néha úgy érzem, nem is olyan veszélyes betegség ez, egészen élhető, még mindig jobb mint pl. a rák, így tulajdonképpen szerencsés is vagyok, hogy nekem ez jutott. Néha aztán erőt véve magamon, megpróbálok tájékozódni a betegségről és újra szembesülök a lehetséges szövődményekkel, következményekkel, genetikával, a gyógyíthatatlansággal... stb.

Ami a legrosszabb, hogy mindig arról álmodozom, hogy meggyógyulok. Amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen eltűnik, vagy megjelenik egy gyógymód és minden olyan lesz, mint azelőtt.

Nem is tudom, miért írtam ide. Nem tudok kérdést feltenni, nem tudom, milyen reakciókat váltok majd ki. Talán csak jól esett ezt anonim módon kiírnom magamból. Elnézéseteket kérem, ha az írásom túl nyomasztóra sikerült.

Köszönöm, hogy elolvastátok.