Anyának lenni hivatás

Elveszíteni, akár még sokkal idő előtt. Mivel a testünkben hordozzuk, a vérünkkel tápláljuk, már a várandósság alatt is ismerjük és imádjuk őket.

Talán mindenben volt részem. Egyedül a "nem jön össze" nem volt igaz rám. De azt is át tudom érezni, mekkora fájdalom és csalódás lehet reménytelenül várni rá.

Betegen született és elveszített kisbaba, az én kisbabám maradt 55 éve. Egyre többet gondolok rá, sőt egy "halálközeli élmény" közben hallottam sírni is.

Pedig az Isten a tenyerén hordozott, amikor a fiaim megszülettek: olyan büszkén jártam-keltem az utcán, mint egy ŐSANYA, mintha csak rám lett volna írva a boldogság!

Az érzés, amikor először a kezedbe adják a babádat, ott szuszog a melleden... szavakkal nem kifejezhető.

Talán ez az a bizonyos feltétel nélküli szeretet, amit egész életünkben keresünk.

Persze felnőnek, ha jól csinálod, ha nem.

Aztán elmennek: nem te leszel az első az életükben.

Még csak, ha lányaid születnek se biztos, hogy a "barátnőid" lesznek. Jön valaki az életükbe, akit "JOBBAN SZERETNEK".

És nem tehetsz mást, mint az unokáidra zúdítod minden szereteted.

Úgy gondolom, ez az ún. általam kitalált kifejezéssel: a hatványozott szeretet.

Persze, ha híreket hallgatsz is, csak az jár az eszedben, ki merre, lehet-e ott ahol baj van. Megtanulsz imádkozni minden percben és átvennéd minden fájdalmukat.

Nem lettem világ híres tudós, író, színész vagy akármilyen híres ember, de azt hiszem, megtettem, ami a legfontosabb. Teremtettem egy boldog összetartó családot, ahol lassan huszan ülünk a karácsonyi vacsora asztalnál.

Mindenki egyszerre beszél, a gyerekek nyafognak, várják a jézuskát.

És meg is érkezik, amikor nagypapa meggyújtja a gyertyákat és énekelni kezdi "A mennyből az angyalt".