Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó |
Hallgattam egy dalt. Váratlan érzések kerítettek hatalmukba, fiatal voltam és szép, alig 16. Akkor még nem értettem igazán, de ma már tudom, Ő volt az egyetlen, igaz szerelem. Ma már nagymama vagyok, de a szívemben, mint a friss virág, nyílik ki néha az érzés. ![]() Amikor Ő volt a minden, amikor Ő volt a világ. Nem láttam mást, csak őt, mégis láttam az egész világot. Tudtam örülni a tavaszi lágy esőnek, a tűző napnak. Nem jártam, hanem lebegtem az érzésben, amikor velem volt, és vele is akartam lenni örökre és örökre. Ha sétáltunk a vihar után, bőrig ázva, ő felvett egy vásott kismadarat, és melengetni kezdte, mintha a szívemet tartotta volna kezében. Mert a szívem csak az övével dobbant egyszerre. Szemében, ölelésében elvesztem. ![]() Óhh, de jött a rémes ébredés. Ő nem jött többet, és sírni sem tudtam, csak lezuhantam a földre és nagyon fájt. A seb örökre ott ég a szívemben, nem bántom én, hiszen szeretem ma is. Csak mintha a vízesésből apró kis patak maradt volna. Mintha a nap nem sütne olyan forrón és nem simogat többet a lágy eső. Már nem várom, hogy visszajön, hiszen meghalt bennem a szerelem. De az érzés itt maradt, hallgatom a dalt és köszönöm neki, hogy átélhettem akár csak egyszer is. ![]() A cikket írta: joanna51, 2017-05-30 09:08 |