Szülésem története (beszélgetés)

Azt hiszem mindenkinek emlékezetes igy-vagy ugy...most már igy 2o évre rá...de boldog is voltam akkor!!

:-)

és főleg fiatal!

Sziasztok! A várandósságom alatt 2-3cm-el a föld felett lebegtem,Isteni adományként fogtam fel, hogy ana lesz belőlem.... miután eltelt a 9honap, nagyon vártam a születést.

Elhatároztam, ha lehet, a legtermészetesebben fogok segíteni a kicsinek a világrajövetelben.

nagyon erősnek éreztem magam. Szerencsésen észleltem az első jeleket, és végsőkig otthon voltam.Reggel 5,és de. 11között.

Kosival mentünk a35km-re levő kórházba, útközben féltem, hiszen gyakoribbaknak éreztem a fájásokat,de nem volt gond.Az orvos 2ujjnyi diagnózist állított fel, és megdicsért a higgadtságomért.

14.55re született meg a picikém, papás szüléssel, a lehető legnagyobb nyugalomban, fájdalomcsillapítás, sikongatás nélkül, sírva-mosolyoga...

Köszönöm a jókívánságokat és a gratulációkat. :)

Bvdt, az első baba is könnyen és gyorsan született, bár vele azért 4-5 órát eltöltöttünk a szülőszobán annak ellenére, hogy 4 perces fájásokkal mentünk be, bő 2 ujjnyi mészájjal.

Minden elismerésem Nektek!

Sok boldogságot és jó egészséget a Mamának és a Babának! :)

Gratulálok én is !

Nagyon ügyesek voltatok. Le a kalappal a férjed előtt is. Nem biztos, hogy minden férfi így reagált volna.

Az első babával mennyit vajúdtál? Ő is gyorsan bújt ki?

Jó egészséget kívánok nektek.

Gratulálok én is!

Először azt hittem "igazi" (tervezett) otthonszülést fogok olvasni, de így is nagyon tetszett!

Egy szupergyors otthonszülés történetét hoztam nektek. Második kisfiam 2007. március 11.-én született itthon, alig több mint 1 óra alatt. Hajnal 3 körül arra ébredtem hogy fáj. Kicsit még fészkelődtem, forgolódtam, próbáltam visszaaludni. Aztán kimentem a konyhába, úgy emlékszem az óra 3:18-at mutatott. Elmentem WC-re, és éreztem hogy ez nem hascsikaras. : ) Nagy nehezen visszakászálódtam az ágyba, szerintem leesett a vérnyomásom, majdnem elájultam. A villanyt felcsaptam, a Párom arra ébredt pár perc múlva hogy mi ez a világosság. Ő volt az okosabb, rögtön elkezdte összepakolni a kórházi cókmókból még hiányzó cuccokat, szólt a szülésznőnek és a kezembe nyomott egy órát, hogy nézzem hány percesek. Olyan 6-7 perces nagyon erős fájások voltak, gondoltam is hogy talán délre meglesz a baba, ki kell tartani. Közben anyóséknak is szólt az Uram, hogy álljanak készenlétben, lehet hogy szülünk. Ők át is jöttek, olyan 4 körül itt voltak. 4 óra előtt pár perccel elfolyt a magzatvíz, akkor a Párom hívta a mentőket. Nekem kezdett gyanús lenni, hogy ezek tolófájások de nem akartam hinni. Még azon gondolkodtam hogy fel kéne öltözni, mégse hálóingben menjek a tavaszi éjszakaba, de mozdulni sem bírtam. Közben Párom befejezte a pakolást, megnézte hogy állunk és fájás közben látta a baba haját. Elment kezet mosni. Épp nem volt senki mellettem mikor éreztem hogy valami kicsúszott. Kiabáltam, hogy jöjjön valaki, megvan a baba. Persze csak a feje volt. Előszor megijedtem mert teljes volt a csond, de Peti mar félig kint elkezdett nyöszörögni, ez megnyugtató volt. Következő fájásnál ki is siklott. 1.5x volt a nyakán a köldökzsinór, azt a Párom gyorsan letekerte. Peti felsirt, rámrakta, lekapcsoltuk a villanyt és szóltunk a mentősöknek hogy ráérnek, mert megvan a baba. : ) Kicsit örültünk neki együtt, 4:25-kor született. A mentő 4:40 korul ért ki. Elvágták a köldökzsinórt, kicsit megbőgették Petit hogy jól szelel, de a nyákszívásról sikerült lebeszélni őket. Becsomagolták a picit valami fóliába, engem átraktak az ágyra. Elindultunk lefelé. Iszonyúan remegtem és fáztam. Mire beraktak a mentőbe éreztem hogy újabb tolófájások, a méhlepény. De annyira rossz volt ott hogy végülis nem bíram megszülni, elindultunk. Vagy 3x megálltunk mert úgy éreztem hogy meglesz. Az egész szülésben a legrosszabb a mentőút volt, tolófájásokkal, zötyögésekkel, kanyarokkal, átpakolásokkal. A szülőszobán már várt a fogadott szülésznő, azt mondták a lepény már a hüvelyben volt. Gyorsan kiszedték, ellátták gátsebemet és áttoltak a megfigyelőbe. Közben a picit is elintézték, letörölgették, megmérték, apja megkapta. A megfigyelőben elvoltunk kb. délig mert nagyon kimerültnek éreztem magam. Mikor elindultam zuhanyozni 2x is elájultam, így inkább maradtunk. Peti közben szopizott, én ettem, ittam, örültünk.

Örülök hogy így történt a szülés, mindigis szerettem volna kipróbálni az otthonszülést, Peti megoldotta. ; ) Sokkal nyugodtabb volt minden, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam így hogy senki nem piszkált, vizsgált, nyúlt hozzám. Nem nagyon volt alkalmam azon gondolkodni hogy mikor mit kell csinálni, minden történt magától. De annyira gyors volt az egész, hogy a tolófájásokat pl. szerintem csak kb. az ötödiknél ismertem fel, és nem akartam hinni az érzéseimnek. Jó volt hogy a férjem az első fiunk születésénél is bent volt, így mikor mondta hogy látja a baba haját, akkor hittem el igazából hogy tényleg meglesz a pici hamarosan. Ő végig nyugodt maradt és a kezében tartotta az eseményeket, ez sokat jelentett.

Sajnos a gátsebet nem sikerült megúszni, 11 öltéssel varrtak, 2 irányba is repedtem, de gyorsan gyógyult. Szülés után pár nappal már már semmi bajom nem volt vele, nyugodtan ültem rajta.

Fcica írtam neked privit.

:)

Sziasztok. Én is olvaslak ám titeket.

Ha minden igaz 3 hét múlva szülök. Jó mások szülésését elolvasni, minden lehetőségre próbálok lelkileg felkészülni.

Bige nagyon jót nevettem a történetedben azon a részen, hogy akkorát hánytál, hogy két ujjnyit tágultál :)))

Este 10 óra körül folyt el a már sárga magzatvíz. Átvillant az agyamon, hogy elkezdődött a NAGY TALÁLKOZÁS. Nem volt bennem félelem egy csöpp sem, inkább izgatott kíváncsiság! Gyorsan elkészültem, és taxit hívtunk. A kórházi vizsgálatnál rémülten vettem észre, hogy a vizem már zöld. De az orvos megnyugtatott, a baba jól van. Fájások még nem voltak, tehát maradt a befekvés. A párom a folyosón várt. Nem tudtam/tudtuk, hogy az éjjel nem fog semmi sem történni, így megbeszéltük, hogy nem megy haza.

Egész éjjel az ágyam szélén ültem, mert lefeküdni nem tudtam annyira feszített a hasam. Reggelre olyan fáradt voltam, mint akin átment egy úthenger. Reggel épp a folyosóra indultam, mikor a dokim jött velem szemben. (Ő volt az ügyeletes aznap!) Reggel és de. is sok vizsgálat következett. Du. 5 körül átestem az előkészületeken és én kis naiv azt hittem, hogy már szombaton megszületik a Manónk. Közben párom reggel hazament és du. telefonáltam neki, hogy jöjjön vissza. A dokim megvizsgált még este, és meghagyta a szülésznőnek, hogy ha ébren vagyok éjjel akkor többször csináljanak nst-t, de ha alszom, ne keltsenek fel. Éjjel 2-körül már nagyon ramatyul éreztem magam, és szóltam, hogy ébren vagyok, így rátettek az nst-re.

Az nst szobában az ágyat szinte ülőhelyzetbe fel lehetett emelni, ezért aludni is tudtam,de csak 3 órát. A szülésznő pedig nem keltett fel. Még félálomban hallottam, mikor bejött és lekapcsolta a gépet, de a tappancsokat már én vettem le jóval később. Vasárnap reggel szintén hullafáradtan ébredtem. A dokim megvizsgált. Fájások még mindig nem voltak, de a baba jól érezte magát. Valamikor reggel kaptam egy tablettát, és ezzel kezdetét vette az indított szülés! Aztán bementem abba a szobába, ahol éjjel aludtam. Hamarosan jött a párom is beöltözve. Engem közben rákötöttek az nst-re és megkaptam az oxitocint is. Ezért sajnos, az IKEA szoba szóba sem jöhetett! :( Pont 9:50-et mutatott az óra, mikor elkezdődtek azok az iszonyatosan erős és kibírhatatlan fájások, de fájdalomcsillapítót nem kértem. Inkább elkezdtem magamra és BELÜLRE figyelni. Igyekeztem a 4/5-ös légzést betartani és közben minden fájásnál szorítottam párom kezét. Kb.10:10 volt mikor beindultak az 1 perces fájások. A dokim és a szülésznő is maximálisan segítettek! Nagyon megnyugtató érzés volt, hogy ilyen profik vigyáznak rám és születendő kisfiamra! Aztán a fájások egyre ritkultak. Az utolsó nyomásoknál már éreztem ahogy megy el az erőm és kezdem feladni.

Jó pár nyomás után, május 29-én 10:39-kor, 4700 grammal és 62 centivel, MEGSZÜLETETT A MI KISFIÚNK! Az utolsó nyomásnál mikor kicsusszant a Manó, hihetetlenül megkönnyebbültem! A lélegzetem elakadt. Ő egyből felsírt. Ellátták a köldökét, aztán fürcsi, méricskélés és plédbe csavarás után VÉGRE odaadták a karjaimba! És én, csak küszködtem a könnyeimmel, miközben simogattam a pici kezecskéjét meg az arcocskáját, egyre csak azt hajtogattam, nagyon büszkén: "AZ ÉN KICSI FIAM" De az idillnek hamar vége szakadt! Elvették tőlem, mert szegénykém olyan lila volt, hogy melegíteni kellett! Még egy picit odaadták párom kezébe is, aztán már tolták is el.

Ricsikénk ma már elmúlt 14 hónapos! :)Természetsen a szemünk fénye a Kisgézengúz! :D

A történethez hozzá tartozik, hogy éppen 29-én ünnepelte a XI. kerület a 75. Születésnapját, és ebből az alkalomból Ricsi lett az Újbuda-baba! Rengeteg ajándékot kaptunk. Persze, valamit valamiért. Ennek az volt az ára, hogy szülés után pár órával szerepelni kellett egy élő adásban. Az egész adást a Műegyetem rakpartról közvetítették élőben!

Igaz, hogy a szülés fájdalmas, de szerintem át kell élni ahhoz, hogy felkészülj az anyaságra. Nekem szerencsém volt, hiszen nagyon gyorsan és szépen zajlott le az egész. Néha fáradtan úgy érzem, hogy nem ezt a lovat akartam, de amikor ránézek a fiamra és a férjemre akkor még mindig meghatódom, és nem érdekel, hogy nem tudtam elmenni hajat mosni, vagy nincs teljesen patentra vágva a kégli.

Egy kicsit hosszan, de megírtam a szülésem történetét:

A terminus előtt négy nappal toxémia miatt be kellett feküdnöm a kórházba. Gyakorlatilag annyit mondtak, hogy innen már csak külön megyünk el de, hogy mikor az csak rajtunk múlik. 14-én reggel a vizsgálatnál még a gyermeknek esze ágában sem volt elindulni a szülőcsatorna irányába, vígan lubickolt a pocakban. Dokim azzal búcsúzott, hogy 18-án ügyeletes, akkor találkozunk. Minden nap keserves volt, hiszen az nst szerint nincs még méhtevékenység, a leleteim időközben tökéletesek lettek, így érzésem szerint feleslegesen tartottak benn.

Mivel szerettük volna megindítani a szülést, így minden netről vett praktikát kipróbáltunk. (szex, bábakoktél, stb) A kórházban napi 20 emeletet másztam meg, ami 110 kg-al nem volt egyszerű. Gyerek sehol, izomláz, légszomj annál inkább. A terminus is eseménytelenül telt, bár néha menstruációs görcshöz hasonló dolgokat észleltem, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mert már annyira érezni akartam, hogy hipohondriának gondoltam.

18-án este a párom meglepett egy sajtburgerrel és egy csokis shake-kel, amit nyugodt szívvel fel is faltam. Mondtam neki is, hogy fájdogálok, mire elkezdtük mérni az időt: 3 percesek voltak. Én még nem akartam, de kedvesem addig unszolt, hogy szóltam a szülésznőmnek. Mondtam, hogy szerintem vaklárma, mert a többi kismama ilyen fájásoknál már kékült-zöldült, de vizsgáljon már meg, mert érzek valamit. Szűk két ujjnyira nyitva voltam, de az nst továbbra sem mutatott semmit. Azzal váltunk el, hogy holnap, vagy holnapután baba lesz. Páromat hazaküldtem, hogy majd másnap beszélünk, és elmentem aludni. Fél óra múlva már feküdni sem bírtam, így irány újra a szülésznő. Szerencsére a dokim is benn volt, így ő is megvizsgált. Burokrepesztés, előkészítés, majd irány a szülőszoba. Azt tanácsolták, hogy sétálgassak, vegyek forrófürdőt, és szóljak a kispapának, hogy neki is álmatlan éjszakája legyen. Éjfél után 20 perccel szóltam páromnak, aki egyre ért be. Igazából tevékenyen nem tudott segíteni, hiszen ezzel nekem kellett megküzdenem, de életem legmagányosabb fél óráját éltem át addig, amíg nem jött meg. A terhesség alatt sokat gondolkodtam, hogy szeretném-e, ha nem túl erotikus pózban látna. Féltem attól, hogy kihat a későbbi szexuális életünkre, de akkor ott csak az érdekelt, hogy legyen velem. Szegényt nagyon zavarta, hogy nem tud rajtam segíteni, és teljesen tehetetlennek érezte magát. De nekem az volt a legnagyobb segítség, hogy ott volt velem. De vissza a történethez…

Két óra körül csináltak egy újabb nst-t. A gép továbbra is azt jelezte, hogy a méhtevékenység minimális, holott én már a falat kapartam volna kínomban. Fájdalomcsillapítás abszolút nem volt, aminek a mai napig örülök, hiszen így megtapasztalhattam a szülést teljes valójában. A szülésznőm megnézte az eredményeket, és azt mondta, hogy reggelre meg lesz a baba. Persze rögtön azon alkudoztam, hogy reggel hatra vagy csak kora délelőttre. Aztán egy kicsivel később ez már jelentőségét veszítette. Elmehettem újra sétálni, illetve zuhanyozhattam, kaptam egy nagy fittneslabdát is. Nekem ekkor már csak a zuhany esett jól. A labdára nem mertem ráülni, mert nagyon kilapult. Féltem, hogy kipukkan, így csak az egyik kismama magazinban látott pózt próbáltam ki: térden állva ráhasaltam. A párom kijelentette, hogy ebben a pózban látva meglehetősen erotikus gondolatai támadtak irányomba. Én persze elhajtottam melegebb éghajlatra. Alig néhány percet töltöttem ebben a pozícióban, amikor megéreztem, hogy megérkeztek a tolófájások. Megijedtem, hogy ilyen gyorsan, hiszen még csak háromnegyed három volt. Egy kissé (kedvesem szerint meglehetősen) kétségbe esett hangon kértem a páromat, hogy azonnal szóljon a szülésznőnek, mert nyomnom kell. Később vallotta be, hogy majdnem szívinfarktust kapott, úgy ráijesztettem. A szülésznő halál nyugodt volt: akkor szülünk. Felállni a labdáról nem volt könnyű, itt vettem csak igénybe a fizikai segítséget: betámogattak a szülőszobába. Sajnálom, hogy itt ennyire gyengének mutatkoztam. A kitolási szak alig néhány perces volt, én becsuktam a szemem és a fogamat összeszorítva csináltam mindig azt amit a szülésznő kért tőlem. Az összehangolt munkának az eredményeképp 3.00 órakor megszületett a trónörökös. A szülést a szülésznő vezette le, tekintettel arra, hogy az orvosomnak aznap több szülése is ment szimultán. Mire megkeresték és előkerült, már meg is született a gyerek, így csak abban a pillanatban lépett be a szülőszobába, amikor a bébi testét nyomtam ki. Egy pillanatra a mellemre helyezték, de én fel sem tudtam fogni, hogy ez az én gyerekem, csak egy véres, meleg kis testet láttam a hasamon. Ezután engem rendbe tettek, az apja pedig sztárfotókat készített a fiáról. A legmeghatóbb pillanat az volt, amikor az apja kezébe fogta a gyermekét. Ott még a könnyem is kicsordult.

A rendbetétel alatt már teljesen más témáról beszélgettem a dokimmal. Annyira dolgozott bennem az adrenalin, hogy el akartam menni lezuhanyozni, inni egy kávét, majd visszasétálni a helyemre. Természetesen egyiket sem engedték. Még egy órát töltöttünk együtt a szülőszobán, majd mindenki ment a saját ágyába, illetve engem vittek.

Nem tudom, hogy a málnalevél teának, a homeopátiás bogyóknak vagy az agykontrollnak köszönhetem a gyors szülést, de a következő gyerkőc(ök)nél is alkalmazom ezt a bevált módszert.

Én úgy gondolom, akkor kell attól félnem, hogy elveszek a feleség és anya szerepben, ha nem tudatosítom magamban minden nap, hogy mit miért teszek.

Lehet, hogy most megint kiakadtok, de ha jól belegondolok a nő erre termett biológiailag és lelkileg egyaránt. Ha én huzamosabb időt fogok eltölteni ebben a "szerepkörben" szerintem ennek a ténynek a mély átélésének szándékával kell nekifutnom, és menet közben is állandóan tudatosítanom, hogy "igen, az én feladatom most az életadás, mert hisz életet adok a gyerekemnek és a férjemnek egyaránt, azzal, hogy mosok-főzök-takarítok". Elsőre ez egy unalmas szogai szerepnek néz ki, de ha belegondol bárki a saját szerepébe rájöhet, hogy nélküle nem működne a család élete.

Az is igaz, hogy állandóan adni fárasztó, unalmas, egyhangú lehet, de csak akkor, ha nem élem át egészen a saját szerepem fontosságát. Most EBBEN kell megtalálnom önmagamat, és mivel nő vagyok, meg is fogom.

Látom, erős érzelmeket váltott ki a hozzászólásom...

Ezeket a gondolatokat azért fogalmaztam meg, mert azt, hogy a szülés fájdalmas, mindenki tudja, a folyamat is nagyjából mindenkinél ugyanúgy zajlik.

Én, a magam részéről inkább arról olvastam volna, hogy mi az, ami lelkileg erőt adott/ad az anyának, nekem. A szenvedés jószívvel való elviselését pedig szerintem nem mazochizmusnak, hanem szeretetnek hívják. Semmi szépet nem találok abban az anyaságban, ami fogcsikorgatva, szitkozódva viseli el a szenvedéseket. Az anyaság csak akkor szép, ha benne van a készség az önfeláldozásra, az a gondolat, hogy akár az életem árán is.....

Na mindegy, úgy látszik sajna, az én igényeim voltak nagyok... a lelkierő forrásait máshol kell keresnem.

Persze. Ez teljesen oké. Én csak nem szeretem azokat az anyákat, akik mást se bizonygatnak, mint hogy mekkora áldozatot hoztak a gyerekükért. Az anyaság gyönyörű dolog és biztosan rengeteg lemondással is jár, de ahogy zazuka mondta: nem mártíromság.

És ezt most nem Gyöngyre értem, vagy bárkire itt. Csak mondom.