Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Angyal lett...

Kategóriák: Összes cikk » Babák & mamák » Terhesség » Komplikációk, Baba elvesztése


1,5 év várakozás. Nagyon sok. Kamionozó férj. De sikerült. Február 24-ére nem vártam... és nem is jött. Nagyon pozitív teszt jelezte kistesó érkezését. Csodálatos szüléstörténet volt az első cikkem itt. Azt hittem a második is az lesz. Tévedtem...

Angyal lett... A lányom 4 éves lesz augusztusban. Már másfél éve akartunk tesót, a fránya kamionos élet miatt volt 5 hónap, amikor nem jöhetett, rossz volt az időzítés. Február közepén elmentem a körzeti nőgyógyászhoz rákszűrése, és mondtam neki, hogy babával próbálkozunk, de 12 sikertelen hónapon vagyunk túl. 4 napom volt akkor menzihez, mondta, hogy óvatosan veszi a mintát, mert a méhszájam nagyon úgy néz ki, mint ahol nem lesz piros nap. Adott egy hormonvizsgálatos beutalót is. Nem volt rá szükség. A férjem külföldön volt, én a nővéremnél, akinek a biztatására 2 nap késés után egy napsütéses vasárnap megcsináltam a tesztet és együtt örültünk az eredménynek.

A férjemnek lefotóztam egy papírral, amire az volt írva, hogy szeretünk mind a hárman! :) Felhívott és zokogott. Itt jegyzem meg csak, hogy mindenkinek tiszta legyen, a lányommal a 3. hónapban sikerült, akkor nagyon nem is hatódott meg. Most zokogott. Hétfőn felhívtak egy munkahelyről, hogy kezdhetek, de visszamondtam, a teljes igazság elmondásával... Pici város, úgyis a fülükbe jutott volna, a próbaidő pedig 6 hónap. Sebaj, nagy volt az öröm.

5+5 napos voltam, amikor a titok hamar kiderült az utcában, mert a postáshoz kimenve elájultam. Görcsbe rándult kezekkel ébredtem. Bevitt a mentő a kórházba, kaptam infúziót, nőgyógyászati vizsgálaton minden rendben volt, már látszott a baba. Azt mondták biztos a front.
Egy hét múlva esedékes ultrahangon szívdobogást is észleltünk, annyira boldogok voltunk. :) Főleg a mentős kirándulás miatt féltem, de minden rendben lett.
A lányommal semmi baj nem volt, most (biztos vagyok benne, hogy fiú az angyalunk) szédültem, hánytam, nehéz volt...
8+5 napos voltam, amikor arra ébredtem, hogy borzasztó álmom volt. Feküdtem a vizsgálóágyon és közölte Zsófi, az ultrahangos, hogy elvetéltem. Felébredve éreztem a bugyimban, hogy csurom nedvesség, kifutottam a mosdóba, de csak izzadság volt. A tüneteim megvoltak, így nem aggódtam a fránya tudatalattin.
9+5 naposan mentem a következő ultrahangra. Hihetetlen, de webkamerán a férjem meglepődött, hogy igazán kerek a pocakom, vékony alkat vagyok, valóban látszott. Kimostam a régi kismama nacimat is mert a farmerek már csak kigombolva voltak kényelmesek.
Csütörtökön éjjel szóról-szóra megálmodtam az egy héttel ezelőtti álmot. Borzasztó volt. Mondtam is a 3000 km-re lévő férjemnek, hogy valahogy nem akar vinni a lábam a vizsgálatra. Tudja, hogy rengeteg megérzésem helyes, elgondolkozott, de amit mindenki mond ilyenkor, azt duruzsolta ő is: Nem lesz semmi baj...

Kórházi barátnőm, aki rengeteget szokott segíteni, most is, ahogy mindig, elkísért... bejött az ultrahang vizsgálóba is, ahogy szokott.
Levetkőztem és mondtam Zsófinak, hogy gyorsan mondd, hogy minden rendben van, mert fura álmok gyötörnek. Belém csúsztatta az ultrahangfejet és ránézett a monitorra. Kérdezte, hogy milyenek ezek az álmok. Mondtam neki, hogy rosszak. Nagyon rosszak. Zsófi nem szólt, csak rám nézett és bólintott egyet. Ott megállt a Föld... Amit addig valahogy éreztem, ott, akkor, borzasztó volt megtudni. Senki nem szólt, a három dolgozó, Zsófi, Zsuzsi csak a monitort lesték...
Én: - Mi van? Mond már!!!
Zsófi: - Nincs szívhang...

Nekem patakokban kezdett folyni a könnyen. Csak feküdtem és folyt... Zsófi elkezdte diktálni, amit látott... 28 mm-es echoszegény CRL, szövetdarabok a méhben szétszórtan, szívverés nincs... Osztályos felvétel indokolt.
Felém fordult, megsimogatott, kérdezte, hogy nem éreztem semmit? Nem görcsöltem? Nem... a reggeli tej és müzli is kijött.

Felmentünk az orvosomhoz, meg kellett várni, hogy végezzen egy műtéttel... A férjem?! Nem mertem felhívni. A nővéremet hívtam. "Nincs szívhang, meghalt a fiam." Csak vártunk és vártunk.

Akkor már két nem fogadott hívás volt a férjemtől. Két hónapja telefonon közöltem vele, hogy meghalt a mamája, azt hittem, annál nincs is rosszabb érzés. Tévedtem... Örömöt és boldogságot várt, amikor hívtam. "Na helló, mizu? Csúszott az időpontod?" "Nincs szívhang, meghalt." Értetlenkedett, én sírtam. A barátnőm remélte, hogy még pénteken el tudják végezni a műtétet, de én reméltem, hogy nem. A lányom oviban, délben mennem kell érte, mert megígértem neki. Kijött a dokim, mondta, amit már tudtunk. Hétfőre beszéltük meg a műtétet, mert neki fullos volt a beosztása, de hétfőn nem fog dolgozni, egy hét szabira megy, így átadott egy kollégájának, akinél úgy vélte, hogy jó kezekben leszek. Hazamentem... ültem az üres, hangok nélküli nappaliban... Az a három nap, amikor tudod, hogy benned van, de már nincs, borzasztó volt. A tünetek, mellfeszülés, hányinger, mind emlékeztetnek a borzalomra. A család és a barátok, mind hívnak... De mi volt a baj? De hogy lehet ez? Nincs válasz... Nem tudom... Talán én hibáztam... Olyan könyörtelen szemétség ez... Én mindent megtettem, nem emeltem, vigyáztam, vitaminokat szedtem, simogattam, beszéltem hozzá. A lányomnak is el kellett mondanom. "Képzeld kicsim, mondta a doktort bácsi, hogy tévedtünk és még sincs kistesó a pocakomban... Akkor csak kaja van benne, anya? (...)
Nehezen múlt az idő, bár csak megcsinálta volna mégis inkább pénteken...

Eljött a hétfő. Kedves doktor bácsi... de a méhszájtágító akkor is nagyon fájt. 11-kor bejött a nővér, kérdezte, miért nem alszok egy kicsit. Mondtam, hogy nagyon görcsöl a hasam. Azt mondta, hogy annak örülünk, mert akkor tágulok. Én csak annyit mondtam, hogy a lányomnál örültem is, mert tudtam, hogy babám lesz belőle, de ennek valahogy nem tudok.
Fél kettőkor bejött az orvos és elsétáltunk a műtőbe. Én nem kérdeztem, ő nem mondott semmit. Folyó könnyekkel aludtam el. Az ébredés már a szobában volt. Egyrészt jól voltam, mert már nem fájt hasam... de csak a hasam. Egy darabom ott maradt a műtőben. Csak néztem a plafont... Megtörtént?! Megtörtént... Vége.
Letusoltam, felöltöztem, hazamentem. A férjem amennyire tudott támogatott a messziből, tartotta magát, de nagyon.

A gyógyulás fizikális részről szuper gyors volt, csak barnáztam, és ritkán kellett fájdalomcsillapító is. Egy hét telt el. Most alig várom, hogy elteljen még másfél és végre fizikálisan is kisírhatom magam a férjem vállán. És alig várom a 3 hetet, hogy visszamenjek a dokimhoz kontrollra, esetleg a szövettanból kiderüljön valami. Ebben a kórházban részletes szövettant szoktak kiadni, talán a neme is kiderülne. De én érzem, hogy kisfiú. És nem kisfiú volt, ő fent marad az égben nekem örökre.
Mindegy, hogy az ember hány hetes terhesen megy át ezen, akkor is szerette, ha épp csak 10 hetes volt. Mert belőlem és a szerelmemből lett az a csoda. A lányom szombaton babázott, elvarázsolta a 2 hónapos unokatesó. Este megkérdezte, hogy mikor puszilja apa vissza kistesót a pocakomban. Nagyon nehéz volt azt mondani, hogy egyszer majd biztos. Úgy szeretnék neki adni egy tesót, de most annyira félek, hogy mi van, ha megtörténik újra? Tudom, ha egyszer újra leküldi a sors, ugyanúgy el is veheti ismét... Aggódás lesz, amíg nem érzem minden nap a mozgását. De persze... igen... nem szabad így nekiállni, csak optimistán. De az még nem megy... Most azt érzem, hogy ha legközelebb pozitív tesztem lenne, zokognék, hogy vajon minden rendben van-e és hetente járnék ultrahangra.

Nem tudom, hogy lelkileg meddig lesz ez az üres és tehetetlen érzés bennem. Itt a lányom. Ha ő nem lett volna, biztos nem tudom így végigcsinálni, hiszen miatta nagyon kellett magamat tartani és csak este sírni, mikor már biztosan nem látja... De köszönöm a Sorsnak, hogy őt adta és kérem, hogy innentől legyen kegyes hozzánk! Küldje vissza a drága babánkat!



A cikket írta: Ditti20, 2017-04-20 09:15





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Az én történetem.... Az én kis magzatom elvesztése



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, Ditti20 által felvitt cikket is: Nem úgy, ahogy terveztük, de szebb élmény, mint remélhettük! (Vajúdás és szülés, Érzések, Szüléstörténetek)