Ahogy a legtöbb weboldal az interneten, ez a webhely is cookie-kat használ, melyekre szükség van a weboldal teljes működéséhez. Weboldalunk böngészésével Ön elfogadja a cookie-k használatát. További információ
FőoldalDiéta & FitnessBabák & MamákSzex & PszichéSzépség & EgészségHobbi & OtthonEgyéb témák
CikkekNaplókFórumokTudásbázisSzavazásokKépgalériaApróhirdetések
KépeslapokReceptekKlubokJátékokFórum játékokBannereinkFacebook
Belépés | Regisztráció | Elfelejtett jelszó
 

Nemdohányzó nő cigarettával - egy érdekes leszokás története

Kategóriák: Összes cikk » Szépség & egészség » Egészség


Mindig is szerettem dohányozni. Nem fogalmazódott meg bennem túl sűrűn, hogy le kellene szoknom. Egy nap mégis úgy alakult, hogy abbahagytam. Önszántamból tettem-e, tudatos volt-e a döntés? Döntés volt-e egyáltalán? Kiderül a cikkből. Annyi biztos, hogy most jól érzem magam, bár kissé fura, hogy nem dohányzom.

Nemdohányzó nő cigarettával - egy érdekes leszokás története 14 éves korom óta folyamatosan dohányoztam. Tízen- és huszonéves koromban egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ez nem jó így. Tudtam persze, hogy káros, de nem volt fontos. Sportolni nem igen sportoltam, rendszeresen legalábbis. Néha fallabda, aztán jóga, síelés, edzőterem néhanapján, de ennyi. Egyszer egy hétig nem gyújtottam rá egy jógához kapcsolódó transzlégzéses tanfolyam alatt, elképesztő volt, ahogy át tudtam állítani a fejemben a „dohányzás szükségtelen” gombot. Igaz, ott nem követelték, csak említették, ha lehet, a hét folyamán ne együnk húst és ne dohányozzunk, ne igyunk alkoholt. Amikor letelt az egy hét, szívtam tovább. Pedig láttam, éreztem, hogy jó volt nélküle. De én szerettem dohányozni. Soha, az első várandósságomig – ami 2009-ben indult, és már 35 éves voltam akkor – nem éreztem semmilyen késztetést arra, hogy leszokjak. Azért írom ezt, mert a férjem eléggé szorgalmazta volna, sokat veszekedett is velem miatta, de más kedvéért nem tudtam (nem akartam igazán) letenni. Persze néhány hétig tapaszoztam és tényleg nem gyújtottam rá. Egy kísérlet volt, de nem akartam igazán. Szerettem dohányozni. A környezetemben, kivéve a férjemet, gyakorlatilag mindenki cigarettázott. Az ő családját is beleértve. A cigaretta egy kikapcsolódás volt. Lehetett vele mérni az időt, és bár visszagondolva, elég nevetséges és szánalmas módja, de mégis működött: mindent, de mindent cigarettával mértem. Mindjárt elindulok, csak elszívok egy cigit. Amíg várom, hogy melegedjen a leves, elszívok egy cigit. Egy kávéhoz kettő cigi dukált. Sokáig dohányoztam a lakásban, de amikor megismertem a férjemet (33 éves koromban), akkor rászoktam a lakáson kívüli cigizésre. Mivel ő nem dohányzott, folyton mérgelődött miatta. Ez teljesen érthető is. Most már - azt hiszem, - én sem tudnék olyan közeli kapcsolatba kerülni egy dohányossal.

Eljött az első babavárás időszaka, és én, a nagy dohányos, amint megtudtam, hogy kisbabát várok, egyik-napról a másikra letettem a cigit. Ettől persze még dohányos maradtam, csak nem gyújtottam rá. Aztán szemtől-szembe álltam a babámat elragadó halállal, aki aljas módon nem mutatta meg az arcát. Ma sem tudjuk igazán, mi okozta a 39. héten a kisfiam halálát. Mindent betartottam, mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva, mégis ez történt. A környezetemben egy másik kismama a dohányzás ellenére is már a harmadik egészséges gyerekének adott életet. Akkor, úgy folytattam a cigarettázást, mintha abba sem hagytam volna. Csak még többet szívtam.

Telt-múlt az idő, megszületett a második, majd a harmadik gyermekem. A várandósságok alatt hébe-hóba rágyújtottam. Hogy tehettem? Nem tudom. Ellenállás volt bennem. Önző dolog, akkor is tudtam, most is tudom. A harmadik gyermekkel való várandósság után magányosnak éreztem magam. Egy olyan embernek, akinek semmije nem maradt a régi életéből, sem a rajz, sem az olvasás, sem a festés. Az egyetlen „szórakozásom”, az egyetlen olyan dolog, ami az enyém volt, a dohányzás volt. Ez így elég bénán hangzik, tudom, jobb szót nem tudok rá, megrögzötten kapaszkodtam a cigibe. Szinte már betegesen akartam dohányozni. Minden alkalmat kihasználtam, hogy rágyújthassak. Nézegettem az időt, hogy mennyi időm van még, amíg hazajön, amíg felébrednek, amíg indulni kell, még ki tudok-e menni. Valószínűleg depressziós voltam. Minél többet mondogatta a férjem (és számolgatta) hogy mennyi cigarettát szívok el, annál inkább kívántam. A cigarettát. Reggel, amint elment munkába, már mentem cigizni. Este, amikor már a gyerekek elaludtak, mentem cigizni. Az volt az „énidőm”, a csillagokat nézni… és cigizni. Közben pedig bűntudat gyötört, zavarban voltam, akárhányszor „visszatértem” a nappaliba. Arcmosás, fogmosás, kézmosás, krémezés, illat. Minden egyes kimenetel körülbelül 5 perc tisztálkodás követett. Ez így volt napközben is. Mivel nem dolgoztam, „csak” itthon voltam a gyerekekkel, a hasznossági mutatóm eléggé alul mozgott. Minél nagyobb bűntudattal csinál valamit az ember, annál károsabb. Én pedig szinte szuggeráltam magamba a rákot. Apósom néhány éve tüdőrákban halt meg, anyósomnak pedig szintén daganatot találtak a tüdején, de műtéttel orvosolható volt. Persze genetikailag semmi közöm hozzájuk, de mégis, láttam a mintákat. Úgy éreztem, ha így folytatom, arra a sorsra jutunk: mert ugyanaz a kapcsolattípus ugyanoda vezet. Volt egy tüdőgyulladásom, és annyira rosszul éreztem magam, hogy hetekig nem gyújtottam rá. Meg is ijedtem.

Meggyógyultam, persze visszaszoktam. Szerettem dohányozni. Olyan jó kifújni a füstöt. El sem tudtam képzelni, hogy lehet koccintani, vagy beszélgetni, vagy kirándulni, vagy enni, vagy teázni/kávézni cigaretta nélkül. El sem tudtam képzelni, hogy nyaranta a csillagos ég alatt lehet merengeni, és a munkában fáradt lábaimat feltéve, lehet pihegni nélküle. Viszont már annyira köhögtem reggelente, hogy elképesztő. Hányásig ment a köhögés és köpés. Aztán észrevettem, hogy már nem mondogatja annyit a férjem. Már nem érdekelte. 2016 februárjában, egy vizsgaidőszak kellős közepén, a munka nélküli kilátástalanságban, önbizalmam épp megint a nullához közelített, kicsit megfázva, elszívtam egy cigit délelőtt a tanulás közben, pihenésképpen. Aggódtam a torkomban érzett gombóc miatt pár napja, már láttam, ahogy a gégészeten kimondják az ítéletet… Aznap már nem mentem ki rágyújtani. Ez viszont csak másnap tudatosult bennem.

Ennek már egy éve. Az akkor megbontott fél doboz cigi nálam van, van öngyújtóm, de nem dohányzom. Magam sem értem. Mintha valaki megnyomott volna egy gombot a fejemben. Nem éreztem sóvárgást, nem voltam rosszul, hogy nem gyújthatok rá. Bármikor rágyújthatnék. Senki nem kérné számon. Hetekig el sem mondtam a férjemnek. Gondolom persze feltűnt neki, hogy nem járkálok ki. Viszont a mai napig úgy gondolok magamra, mint egy dohányzóra. Van, hogy bizonyos helyzetekben eszembe jut, hogy ha még dohányoznék, akkor most biztosan rágyújtanék. De már nem vonz annyira. Ezek az alkalmak nem annyira hívogatóak, hogy kimenjek, kabátot vegyek, utána percekig mosogassam magam. Ráadásul a cigarettaszagot a fogmosás és a rágó sem mulasztja el. Se a parfüm, sem a szappan. Mivel az a tüdőből jön.

Nem tudom, hogy van-e tanulság. Csak szerettem volna megosztani a történetet. Hátha lesz pár ember, akiben elindul valami. Az biztos, attól, hogy valaki dohányzik, nem lesz rosszabb ember. Jobb sem attól, ha nem. Rengeteg féle tipp van, egész iparág épül a leszokás segítésére. Ezekben nem hiszek. Ha valaki, én aztán szerettem dohányozni, nem is szívtam keveset, mégis, mindenféle segítség nélkül abbahagytam. Persze próbálkozni lehet. Az biztos, hogy csakis saját elhatározásból fog menni. Szerencsés vagyok, mert nem az egészségem olyan mértékű romlása, vagy valamilyen visszafordíthatatlan betegség kényszerített arra, hogy abbahagyjam. Így alakult. Rettenetesen hálás vagyok a sorsomnak, hogy megadta nekem ezt a lehetőséget.

A pozitív hatásokról muszáj írnom! Nagyjából húsz éves korom óta folyton ízületi problémák gyötörtek, húsmentes étrend ide vagy oda. Jó pár éve állandó fogínyvérzéssel küzdöttem. Mindkét problémám megszűnt. Nem tudom mással magyarázni. Meg vagyok győződve róla, hogy a cigarettamentes élet pozitív hatása. Emellett jó illatú vagyok, egy csomó pénzem megmarad (el sem tudom képzelni, miből költöttem cigarettára, de arra mindig összekotortam). Visszagondolva, annyira nevetséges (és a környezetnek nagyon bosszantó is), hogy egy kis rudacska köré építi az ember az életét. Fogni azt a pálcát és fújni ki a füstöt. Megőrülni, ha már csak fél doboz cigarettánk van. Valamint a dohányzás érezhető. Szaga van. A legkulturáltabb, legápoltabb, legjobban odafigyelő dohányos embernek is. Már nem tudom elképzelni, hogy „életvitelszerűen” dohányozzak. Remélem, hogy még idejében változtattam. Hízni nem híztam számottevően, pár kilót mindösszesen, de elkezdtem néhány hónapja heti szinten mozogni is, ez alakul. Jól érzem magam.



A cikket írta: birgi74, 2017-01-26 10:20





Ha ez tetszett, olvasd el a következő cikket is e kategóriából: Küzdelem a hormonproblémák és a hajhullás ellen



Ha ez tetszett, olvasd el a következő, birgi74 által felvitt cikket is: Önsanyargatás nélkül is lehet fogyni - egy remek kezdet (Diétás sikersztorik)