Depresszió, magány, gyász, félelem és egyéb démonok…

Mostanában sokat gondolok a nővérem férjére. Nyolc éve követett el öngyilkosságot. Nem ez volt az első próbálkozása, de ez lett az utolsó. A nővérem a pincéjükben talált rá a holttestére. Egy vastag csőhöz kötötte fel magát és miután a korábban bevett nagy mennyiségű altató szétterjedt a szervezetében, szépen lassan megfulladt. Egyedül, rettegve, a saját elméje által emelt börtön foglyaként végzett magával hátra hagyva egy meggyötört feleséget és két zavarodott kislányt. Skizofrén volt. Mindenki próbált valamit tenni érte, de sajnos nem sikerült.

Legalább egyedül vágott neki az ismeretlennek…

Igen, sokat gondolok rá mostanában! Szomorú emléklét felidézték a Tényőn történt tragikus események. Azóta is próbálom megérteni, hogy mi vesz rá egy embert, egy szülőt, hogy ártson saját gyermekeinek és szeretett feleségének.

De nem tudom megérteni! És nem is kell megértenem!

Nem kell megértenem, de megakadályoznom - megakadályoznunk igen! Esélyt kell adnunk mindenkinek, hogy elmondhassa a problémáit, megossza velünk a gondjait, elsírja szerette elvesztése fölötti bánatát! Nem szabad megengednünk, hogy egy társunkon annyira elhatalmasodjon a kétségbeesés, a magány és az elesettség érzése, hogy önmaga vagy családja ellen forduljon.

Az elmúlt években nem ez volt az egyetlen ilyen szomorú esemény az életemben. Sajnos végzetes hibát követtem el, mert nem figyeltem eléggé a közelgő tragédia árulkodó jeleire, melynek következtében elveszítettem egy nagyon jó barátomat. Nem feltételeztem Róla, hogy képes önkezével véget vetni az életének. Soha sem mesélt a sötét gondolatairól, mindig kedves és szeretnivaló volt. Egyedül élt. Naponta beszéltünk, néha többször is.

Egyik reggel hiába álltam a kapuja előtt...nem jött többé!

A testére egy parkban találtak rá, gyógyszert vett be. Az én kedves barátom amilyen csendben élt, olyan csendben ment el hatalmas űrt és mardosó bűntudatot hagyva örökül!

Minden évben november elsején kimegyek a temetőbe és gyertyát gyújtok az emlékére.

Érte már csak ennyit tehetek!

De van, akiért még nem késő küzdeni! Soha sem sejthetjük, hogy egy embertársunkat milyen gondolatok gyötörnek. Mindannyian mások vagyunk, más az értékrendünk, másképp dolgozzuk fel a nehézségeket és megrázkódtatásokat. Jó lenne, ha ez a cikk felhívná mindenki figyelmét a láthatatlan veszélyre, a néma sikolyokra és a szavak nélküli segélykiáltásokra! Figyeljünk oda jobban egymásra, halljuk meg a kétségbeesés hangját, mert a tragikus következmények súlyát egy életen át cipelni fogjuk!

Ha úgy érzitek, hogy kisiklott az életetek, vagy jó lenne egy nyitott fül, akkor én és még nagyon sokan rajtam kívül itt vagyunk! Azt szeretném, ha leírnátok, ha megosztanátok velem és a többiekkel mindennapi gondjaitokat, félelmeiteket, mielőtt bármi ostobaságot gondolnátok vagy elkövetnétek! Adjatok esélyt magatoknak jobbá tenni a jövőt - és nekem jóvátenni a jóvátehetetlent!

„Vannak, akik besétálnak az életünkbe, nyomot hagynak a szívünkben, tovább lépnek, és mi örökre megváltozunk.”